Irodalmi Szemle, 1991
1991/5 - Tőzsér Árpád: Jelentések egy (létre)nyitott műhöz (Grendel Lajos három regényéről)
Jelentések egy (létre)nyitott műhöz nyének elképzelt főhőse züllött fráter volt, mindamellett egy szeretetreméltóan felelőtlen, gyerekesen sokat fecsegő, nagyétvágyú életbohóc, vagyis többé-kevésbé az elbeszélő alakmása, s épp ezért az elbeszélő nem is tudott igazán haragudni rá. “ Ez a „nagyétvágyú életbohóc“ úgy istenigazában a Galeriben és az Áttételekben lép aztán a tettek mezejére, amikor is egyetlen erotikus kaland lehetőségét sem hagyja ki (vagy nem hagyatja ki szereplőivel), s körülbelül amilyen arányban a sok megalkuvásban elveszti az egyéniségét, olyan arányban habzsolja az újabb és újabb néven színre lépő Borbás Magdolnákat (Borbás Magdolna a város örömlánya volt egykor). S pontosan úgy „mosakszik le", úgy „könnyít lelkiismeretén“ ezekben a kalandokban, a külső valóságnak ezen hamis „esztetizációi- ban“, mint a valóságos Borbás Magdolna vendégei, akik a lány küszöbét átlépve „egyszeriben megtalálták az egyéniségüket“. Kierkegaard hőseit az esztétikai életszférából a külső világ esztetizálhatatlan- sága fölött érzett kétségbeesés, majd az irónia vezeti át az etikai szférába, de Grendel elbeszélője egyszerre, egy időben éli mindkét szférát. Illetve míg az Éleslövészetben az esztétikai szféra a domináns, eddig a Galeriben és az Áttételek első két harmadában már az etikai szféra problémái (főleg a szabadság, boldogság és felelősség kérdései) foglalkoztatják intenzívebben a szereplőket. Azt is mondhatnám: a Galeri a bűntudat és a boldogságkeresés regénye. EL és Bohuniczky bácsi (a Galeri két főhőse) boldogságkeresése azonban mitől sem áll távolabb, mint mondjuk a maeterlincki „kék madár“ „vizenyőjétől“ (Szerb Antal). (Habár EL egy helyen a szabadságot biztosan nem véletlenül érzi valamiféle „kék áramlásnak“.) EL és Bohuniczky bácsi boldogságkeresése annak a dilemmának a kegyetlen megélése, hogy az emberi társadalomban az ember nem lehet egyszerre boldog és szabad. Bohuniczky bácsi, a nyugalmazott múzeumigazgató, a regény második narrátora s tulajdonképpeni, tehát első számú főhőse mindjárt bemutatkozása percében leüti a vezérmotívum hangjait: „...hosszan eltűnődött valamin, majd kedvetlenül így szólt: »Amit örökre elveszíthetünk, a kegyelem állapota«. “ S az egész mű nem egyéb, mint olyan intenzív „tűnődések“ sora, amelyek következtében Bohuniczky bácsi szívinfarktussal a kórházba kerül. Mert EL öreg barátja (s egy korábbi korból származó alakmása) életének egy percében különös mélységgel éli meg az egyéni, személyes felelősségét annak a helyzetnek a kialakulásában és továbblétezésében, amelyben a boldogság és szabadság együttes megélése (a „kegyelem állapota“) lehetetlen. Bohuniczky bácsi tudja, amit a modern ember tud, hogy az emberiség történelmi gyermekkorából kikerülve (amelyben a személyiség életének értelme még a közösség életében gyökerezett, s az emberek oly nagy természetességgel élvezték az etikai jó és a boldogság szintézisét) csak az lehet „boldog“, aki előbb boldogul. Boldogulni viszont a társadalomban csak csalás, hazugság, egyfajta hamis létezés árán lehet, s így végül is igaza van Kierkegaard-nak, aki azt mondja, hogy „mihelyt az egyes az általánossal (a társadalommal, T. A. megjegyzése) szemben érvényesülni akar, bűnözik...“. Bohuniczky bácsi legnagyobb lelki traumája: 1944-ben tanúja, mint húznak föl a városháza udvarán álló diófára a nyilasok két katonaszökevényt, „Bohuniczky bácsi, aki a magyarok alatt anyakönyvvezető volt, végignézte az akasztást, mivel a két legényt éppen az ő irodájának az ablakai alatt végezték ki." Végignézte, és
