Irodalmi Szemle, 1991
1991/5 - Tőzsér Árpád: Jelentések egy (létre)nyitott műhöz (Grendel Lajos három regényéről)
Tőzsér Árpád hallgatott. S aktivitása kimerült abban, hogy arra gondolt: „... ez a háború, előbb-utóbb mindenkit megölnek, mert ezt a háborút senki sem fogja túlélni. “ S ezzel a „létezésnek egy pokolibb körébe taszította magát, a megbánáséba és a lelkiismeret-forduláséba“. Bűnnek érzi hallgatását, bűnnek érzi, hogy nem szólalt meg a két ártatlan ember érdekében, azt is tudja viszont, hogy „csak így nyílt módja a megmenekülésre". Megalkuszik saját lelkiismeretével, s így megalkuszik a külvilággal is. „Ebben az órában Bohuniczky bácsi átváltozott számokká, betűkké, adatokká, a Nagy Szerkezet befogadta, felavatta, s ő megesküdött rá, hogy a holtáig szolgálni fogja. “ Bohuniczky azonban egy dologban különbözik az átlagmegalkuvóktól. „Én is megalkudtam, fiam - magyarázza EL-nek. - Én azonban nem tapsolok hozzá, s nem teszek úgy, mintha elkerülhetetlenül meg kellett volna alkudnom. Nem kellett volna. Gyáva voltam, ez az igazság. “ Bohuniczky bácsi együtt él a bűn tudatával, ezért lesz a sorsa - mint valami modern Ágnes asszonynak - a pusztító lelki kín. Például a nőcsábász parvenű, a gazdag Vermes családba benősült Sághy úr, s Vilcsek úr, az enyhén paranoiás magánnyomozó szintén az esztétikai szféra lakója, ők is mindent „kívülről“, a társadalomban megszerzett „helytől“ (Kierkegaard kifejezései) várnak, de mivel nincsenek bűnük tudatában, foglyai maradnak ennek a szférának. (Cselekménybeli funkciójuk valószínűleg éppen Bohuniczky alakjának az ellenpontozása, markírozása). Bohuniczky bácsi azonban túllép az esztétikai szférán, s nem mássá akar lenni a külső által, hanem önmagává a belső által. Ismeri (vagy ismerni véli) önmagát, s a regénystruktúra szempontjából természetesen nem véletlen, hogy nem a hiteles, hanem a vélt önmaga jegyében választ, s így a lépése (vagy Kierkegaard terminológiájával élve: ugrása) nem a vallási életszférába vezeti. A kórházi ágyon fekve, lázálmában ugyanis megjelenik neki a gyermekkorától keresett Ház, a „BÉKE VELETEK“ OTTHON, s Bohuniczky bácsit a tagjává fogadja. Az Otthon tagsága pedig feltehetően azonos a regényeimben megjelölt „galerival“, a város lakosságának önző, minden hagyományos erkölcsi értéket elvető szervezetével. Bohuniczky bácsi tehát mint EL-nek egy korábbi alteregója, állandóan az általa többször is emlegetett szeretetnek, a „kegyelemnek“ a birodalmába vágyik, de végül is kegyelemvágya - inautentikus, hitetlen, kiábrándult egyéniségének megfelelője - szélsőséges egoizmusba csap. Grendel trilógiájában az etikai életszféra - amint azt már jeleztem - meghatározó jelentéssík, s ezt a szférát a műben távolról sem csak Bohuniczky bácsi képviseli. Az elbeszélő például természetesen mindhárom életszférát bejárja, többek között ez is megkülönbözteti a mű egyéb alakjaitól, akiket általában csak egyetlen szféra lakóiként ismerünk meg. Emlékezetes az etikai szférából Speng- ler úr, a „geodéziai intézet igazgatója", s az idősebb Bohuniczky, a „bogaras föld- rajztanár" (mindkettő a Galeriből), s főleg Lehotzky Viktor, a medikus (az elbeszélő későbbi anyai nagyapja az Áttételekben). Spengler úr számára a „család és a hivatás bírt abszolút értékkel", s „műveltségével és szabadságba vetett hitével fölébe kerekedett minden kicsinyes világi alkudozásnak"; az idősebb Bohuniczky aszkéta, akinek egykedvűsége mögött „egy megalkuvást nem ismerő, elveihez és rögeszméihez a végsőkig következetes jellem lakozik"; Lehotzky Viktor pedig
