Irodalmi Szemle, 1991
1991/5 - Tőzsér Árpád: Jelentések egy (létre)nyitott műhöz (Grendel Lajos három regényéről)
Tőzsér Árpád a válaszadást, vizsgáljuk meg (a választ közelítendő), milyen formában vannak jelen Grendel ember- és történelemképében a kierkegaard-i esztétikai és vallási életstádiumok. Amint az ismert, Kierkegaard három életstádiuma Hegel triádájának mintegy „ellenpólusa“ (Suki Béla), s amennyiben Kierkegaard létértelmezése nem ismeri a hegeli értelemben vett fejlődés fogalmát, talán jobb, ha az életstádiumok helyett esetenként - mások nyomán - mi is inkább életszférákat mondunk. Tehát: Kierkegaard életszférái nem a történelem, hanem az ember idejében teljesednek ki, s a vallásos szféra dominanciáját célozzák. Az esztétikai szférát a szélsőséges individualizmus és „érzéki zsenialitás“ révén a szürkeségből, a tömeglétből kiváló ember testesíti meg, az etikai szférát a felelősségét érző és szabadságát bensőjében megvalósítani kívánó egyén (aki számára „önmaga a saját feladataként jelenik meg"), míg a vallási szféra tartalma a csak a hit által megragadható örök igazság és abszolút szabadság: az Isten. Ha Grendel három könyvét ennek a Hegelre utaló antitriádának a szempontjából vizsgáljuk, akkor az első, amit észre kell vennünk a műben: a történelem általános és meghatározó jelenvalósága s ugyanakkor a történelmi fejlődés elemének a teljes hiánya. Az egyenesvonalú fejlődést itt (akárcsak Kierkegaard gondolatrendszerében) az ismétlődés helyettesíti. A különböző történelmi példákban mindig az erőszak és a megalkuvás helyzete ismétlődik, variálódik. A történelem véletlenek halmaza, s ezt az irracionális külső valóságot mindig ugyanaz a kiszolgáltatott ember próbálja magáévá tenni, vagy ha úgy tetszik: esztetizálni, antro- pomorfizálni. Ennek az antropomorfizációnak azonban semmi köze ahhoz a gyakorlati tevékenységhez, amely során a „magánvaló dolgok“ „nekünk való dolgokká“ válnak, ez az antropomorfizáció abban merül ki, hogy Grendel elbeszélője újból és újból átéli a történelmet (az egyén és a közösség történetét), s minden esetben saját belső törvényei, adottságai szerint éli meg. Célja egyetlen alkalommal sem valami gyakorlati eredmény, hanem az önépítkezés, a lelki épülés. Ez az intenzív emlékezés, ontikus tudataktivitás - amint az írásom más helyén már elmondtam - a trilógia mindhárom részében hangsúlyozottan jelen van, de mint a regénybeli reflexiók tárgya csak az Éleslövészetben, tehát az első részben meghatározó. Itt a múlt, a külső történések elmondhatósága, esztetizálhatósága elejétől végig problémaként szerepel. S nemcsak úgy, hogy „Az elbeszélő különösen azokat a regényeket gyűlöli, amelyekben történik valami, azt a látszatot keltve, mintha a valóságban is történnék valami“, hanem úgy is, hogy például a város régi református templomának felgyújtását (1752-ben) s a református lelkész lányának, Tallós Rozáliának a meghurcoltatását „mindenki másképpen mondja el". S jelen van itt az „esztétikai szférának“ az az eleme is, amelyet egyfajta örömelvvel jellemezhetnék. Az élvezet, a gyönyör természetesen minden esztétikának központi mozzanata, de Kierkegaard esztétikai életszférájában a gyönyör-mozzanat sajátos erotikus jelleget kap. Letéteményese a filozófus egyik legjelentősebb tanulmányának a hőse, a kivételes „érzéki zsenialitású“ életélvező: Don Juan. Grendel elbeszélője természetesen távolról sem Don Juan, de már az Éleslövészetben is van egy kitétel, amely félreérthetetlenül a hedonizmusára, hogy úgy mondjam: élvezetközpontúságára utal: „Kánya úr, az elbeszélő elképzelt regé
