Irodalmi Szemle, 1991
1991/5 - Tőzsér Árpád: Jelentések egy (létre)nyitott műhöz (Grendel Lajos három regényéről)
Tőzsér Árpád és - Madáchtól eltérően - e kor reprezentatív műfajának, a regénynek a hanyatlásában éli meg. A kor válságát azonban Grendel - mondhatnám: megint csak Madách nyomán - valami egyetemesebb válsággá: az ember krízisévé tágítja. S ezt a tágítást - akárcsak a Tragédia ban - elsősorban az a formai megoldás segíti, hogy a válságot a különböző korokban ugyanaz a személy éli át. A személy azonossága Madách Tragédiájában nyilvánvaló, Grendel esetében azonban csak a trilógia egészének a logikájából következik. Igaz, Boros Ambrus városbíró, Sághy úr, vagy Bohuniczky bácsi minden egyéb utalástól függetlenül is nagyon sok közös vonást mutat: alapvetően valamennyit a „megalkuvásra való hajlandóság (hajlam?)" határozza meg, de „összetartozásuk“, az a lehetőség, hogy valamennyi ugyanazon személynek mintegy reinkarnációja, más-más nézőpontból való ábrázolása, az - ahogy azt feljebb már elmondtam - csak a trilógia befejezésében válik valószínűsíthetővé. Grendel koronként reinkarnálódó „Ádámja“ azonban a klasszikus Ádámtól egy dologban radikálisan különbözik: míg Madách Ádámja küzdő, elbukó s újra küzdő ember, addig Grendel Boros-Sághy-Bohuniczky-EL-je (EL-nek hívják a Galeri narrátor-főhősét) a hagyományos értelemben passzív, aktivitását csak a tudat aktivitásában kiélő kierkegaard-i hős. De Grendel tulajdonképpen ebben a különbözésben is Madáchra utal, sőt éppen ebben az ellentmondásos egységben válik láthatóvá a Tragédiának és Grendel trilógiájának talán legérdekesebb egyezése, nevezetesen az a tény, hogy - Madáchhoz hasonlóan - Grendel is kísérletet tesz a kor reprezentatív filozófiájának műbe építésére. Mégpedig ahogyan Madách számára Hegel a „vezérfonal“, úgy Grendel számára Kierkegaard az irányadó. S ezt nem olyan alapon jelentem ki, mint ahogy azt Grendel trilógiájának szlovák nyelvű megjelenése után Dániel Okáli, a szlovák irodalmi „normalizáció“ leghírhedtebb kritikusa tette (ő ugyanis megszámolta, hogy a három könyvben hányszor fordul elő Kierkegaard neve, s annak alapján állította, hogy Grendel műve velejéig egzisztencialista alkotás), s nem is csak az újból és újból alakot váltó, de alapjában véve végig befelé forduló, illetve az egyénnek és a külső valóságnak csak a viszonyára reflektáló hős viselkedéséből indulok ki, hanem annak a ténynek az alapján vélekedem így, hogy Grendel ember- és történelemképében határozottan kitapintható a kierkegaard-i három életstádium: az esztétikai, az etikai és a vallási. De erről az alábbiakban még lesz szó, itt most csak azt szögezzük le, hogy Grendel háromrészes műve több szállal is kötődik Az ember tragédiájához. A fontosabb szálak (az elmondottakat mintegy összefoglalva) a következők:- Grendel a történetközpontú, „realista“ indítékú regényt mint szemléletformát elvetve, olyan epikai kifejezésformát kísérletezett ki, amelyről nyugodtan elmondhatjuk, amit Babits mondott a Tragédiáról: „Szigorú kompozíciójában a mondanivaló majdnem meztelenül jut érvényre“. Más hasonló művekben „színeken és életen át csillognak az eszmék“, itt „az eszméken ég keresztül az élet";- az, hogy Grendel Hegelt Kierkegaard-ral cserélte föl, a struktúra szempontjából nem jelent egyebet, mint hogy hátat fordít a 19. századi, a „teljes igazságot“ közelítő oksági elvnek, s az egymásnak ellentmondó részigazságokat úgy rendeli egymás mellé (alá, fölé), hogy azok nem a „teljes igazságtól“, hanem egymástól
