Irodalmi Szemle, 1991
1991/5 - Tőzsér Árpád: Jelentések egy (létre)nyitott műhöz (Grendel Lajos három regényéről)
Jelentések egy (létre)nyitott műhöz csak megmarad benne, s összetevője lesz annak az alkotói másságnak, amely a mai magyar prózaírók élcsapatában is előkelő helyet biztosít neki. S ha ezt a másság-adottságot egyetlen fogalommal akarnám kifejezni, azt mondhatnám, hogy nem más ez, mint egyfajta felfokozott etikai érzékenység. Érthetőbben (s most már csak a Mozgó Világ és Grendel kapcsolatára vonatkoztatva az elmondottakat): szerzőnk a Mozgó Világ gárdájában szinte minden megtanulhatót megtanult a közös mesterektől (Szentkuthytól, Ottliktól, Mészölytől és a világirodalom néhány nagyjától), minden filozófián (elsősorban Kierkegaard-on és Heideggeren), szociológián, lingvisztikái irányzaton átrágta magát, amely a „Mozgó“ kitűnően képzett teoretikusait is ihlette, de mindehhez annyival több etikai pluszt adott, amennyivel a husáki „sötétségkorszak“ söté- tebb, demoralizálóbb volt, mint a kádári „gulyáskommunizmus“. S elsősorban a felfokozott etikai érzékenység s a „Mozgó“ képviselte irodalommodell „etika- ellenessége“ közötti feszültség lett a sajátosan grendeli regényminőség alapja. Ennek az „alapnak“ a jegyében Grendel ugyanis jelentősen átrendezte magában a „Mozgóban“ tanultakat, s csak azt a legáltalánosabb közös nevezőt hagyta meg trilógiájának számlálója alatt, amely szerint a modern regényben az ábrázolástechnika egyrészt az ábrázolás tartalmává válik (Herman Broch), másrészt viszont egyfajta jelentésnyitottságnak, rugalmas „lehetőségmezőnek“ (Umberto Eco) a kialakítását célozza. Az itt következőkben erről a „közös nevezőről“, valamint Grendel „etikai pluszáról“ (és e „plusz“ kihatásáról művének formálására) akarom néhány észrevételemet elmondani. S teszem ezt abban a reményben, hogy közben a szóban forgó trilógia legáltalánosabb (összefoglaló) jelentéseiről és ezen jelentések recepciójáról is sikerül elmondanom a legfontosabbakat. 2 Umberto Eco A rózsa neve c. regényében egy „XIV. század végi német szerzetes latin nyelven írott művének XVII. századi latin kiadása alapján készített bizonytalan , neogótikus francia változatát “ értelmezi úgy, hogy végül is a mű - a fordító Barna Róbert találó megjegyzése szerint - „arról szól, »amiről nem lehet beszélni“. Grendel Lajos Éleslövészeté nek szintén egy régi kézirat, egy török és kuruc kori töredékes városkrónika a „forrása“, de ő ebből a „forrásból“ szó szerint alig közöl valamit, könyvében csak a kézirat ironikus-vitriolos magyarázásával, értelmezésével találkozhatunk. S ha ehhez hozzátesszük, hogy tulajdonképpen az elbeszélőnek az a radikálisan tagadó alapállása is egyfajta „szövegmagyarázat“ (a hagyományos regényforma magyarázata), amelyet a regény műfajával mint kifejezési formával szemben elfoglal, sőt a mű harmadik harmadában megjelenő Kánya úr tervezett tényregénye is csak értelmezése már valami leírtnak, akkor bízvást állíthatjuk, hogy az Éleslövészet egyik fontos strukturáló eleme a herme- nautika. A hermenautikával a fentebbi „közös nevező“ irodalmában mint módszerrel elég gyakran találkozhatunk, s ott legtöbbször egyfajta ismeretelméleti szkepszis kifejezése, Grendel trilógiájában azonban más jelentése is van. De ez a jelentése csak a harmadik regényben, az Áttételekben világosodik meg, jelezve a három könyv valóságos összetartozását.
