Irodalmi Szemle, 1991
1991/5 - Tőzsér Árpád: Jelentések egy (létre)nyitott műhöz (Grendel Lajos három regényéről)
Tőzsér Árpád Amint tudjuk, az Áttételek első fele az elbeszélő nagyanyjának, elsősorban az öregasszony „fenséges némaságának“, később „másról beszélésének" a története. .. nagyanyád a diófa alatt a két matróna barátnője jelenlétében a fiatalságáról beszélt neked, s te minden szavát elhitted, és csodáltad őt. És eszedbe se jutott, hogy talán egy igazibb, fájdalmasabb történet helyett beszélt neked a fiatalságáról, nagyapádról, a barátaikról“ - idézi meg az elbeszélő a nagyanyját, drámai egyes szám második személyben szólítva meg saját magát (előrevetítve ezzel a tragédia későbbi majdnem-bekövetkeztét). S ebből a helyzetből kézenfekvő a párhuzam: az elbeszélő is „másról beszél“ majd annak idején az unokáinak, hogy közben „egy igazibb, fájdalmasabb történetet“ elhallgasson („unokáid előtt mélyen hallgatni fogsz róla“), s ilyen megvilágításban nem egyéb „másról beszélésnél“ az Éleslövészet hermeneutikája, s a Galeri EL-jének és Bohuniczky bácsijának várostörténeti búvárkodása sem. Ezért nem tudunk meg szinte semmit a trilógia első két könyvében az elbeszélő személyéről (azon túl, hogy ő időnként valamiféle musili tulajdonságok nélküli embernek állítja magát), s ezért „szívódik fel“ ez az elbeszélő (főleg a Galeriben) olyan mértékben az elbeszélés egyéb szereplőiben, hogy végül sokszor azt sem tudjuk, ki beszél éppen. Ez a rejtőzködés a trilógia két első könyvében egyetlen jelentésre utal. Nevezetesen arra, hogy van az elbeszélő életében is egy olyan „fájdalmas“ valami, amiről nem tud direkt nyelven szólni. S ez a valami világosodik meg az Áttételekben, egyrészt úgy, hogy itt az elbeszélő már közvetlenül önmagára vonatkoztatva is képes beszélni (és beszél is) arról az „önzésről, gyarlóságról, gyávaságról“, s a személyiségromboló megalkuvásoknak arról a végtelen soráról (s ez az a bizonyos „valami“), amelyet eddig főleg városa múltjában s teremtett figuráiban élt meg, másrészt úgy, hogy ez után a tudataktivitás, személyes egzisztenciaformáló ontikus tevékenység után levonja a végső következtetést: a „halállal szemközt való lét“ kínálkozó befejezésére, öngyilkosságra szánja el magát. Az Áttételek megjelenése idején azonban feltehetőleg sokan megmosolyogták a főhős, a kiadói szerkesztő (aki egyben a történet elbeszélője is) öngyilkossági kísérletének kiváltó okát. Rosszak a véleményezendő és javítandó kéziratok? Ugyan, kérem! Miért lenne azért egy szerkesztő öngyilkos? A szerkesztő tette a három könyv együttesében nyer epikai és lélektani hitelt: a szerkesztő nem pusztán a rossz kéziratok miatt, hanem Boros Ambrus városbíró, Vilcsek úr, Sághy úr, Bohuniczky bácsi, a történelmen túlra szoruló, mert hazug létet élő szülővárosa helyett akar öngyilkos lenni. „Több kompromisszum, mint nap" — mondogatja az Éleslövészet elbeszélője. - „Megalkuvásra való hajlandóságát (hajlamát?) azonban - gyaníthatóan - nem gyermekkorában, nem is később, hanem talán még a nemzés pillanatában kódolták bele. Nyilván féltő gonddal, a legtisztább szándékkal, mintegy profanizált summájaként annak, amit magyar sorsnak szoktak nevezni.“ Grendel trilógiájának elbeszélője e miatt a magyar sors miatt, 1711, 1867, s a csehszlovák-magyar 1968 miatt határozza el „egy kedves, békebeli nagyszombati szállodában, hogy öngyilkos lesz“. Ehhez az elhatározáshoz a csehszlovákiai magyar könyvkiadás álszent „normalizációs“ politikája (s minden, ami e mögött a politika mögött van, tehát az egész husáki „sötétségkorszak“) csak az utolsó szem a láncban, a kiváltó ok. Az igazi ok azonban maga a lánc, az intenzív emlékezés, s a felfokozott tudataktivitás tartalma.
