Irodalmi Szemle, 1991

1991/5 - Tőzsér Árpád: Jelentések egy (létre)nyitott műhöz (Grendel Lajos három regényéről)

TŐZSÉR ÁRPÁD

Jelentések egy (létre)nyitott műhöz

(Grendel Lajos három regényéről mint trilógiáról)

1

A szlovákiai magyar irodalom művelőinek és híveinek régi keserűsége, hogy a magyar nyelvterületnek ez az északi karéja, amely a 16. században Bornemisza Pétert, Balassi Bálintot, Szenei Molnár Albertot, később Madách Imrét, Jókai Mórt, Mikszáth Kálmánt és még később Kassák Lajost, Márai Sándort adta a magyar irodalomnak, az utóbbi hetven év során nem indított az irodalomba a felsoroltakhoz fogható egyetemes hatású irodalmi tehetséget. Viszont talán éppen e hagyomány elkötelező súlyának következtében lett irodalmunk a jelzett időszakban a nagy akarások irodalma. Pontosabban: a hagyomány magasba lendítő erejéhez még hozzájött a két háború közötti csehszlovák demokráciának és a demokrácia polgári-avantgárd irodalmának helyzeti energiája, s ne csodálkozzunk, ha ezek után Fábry Zoltán 1936-ban a szlovákiai magyar szellemiségben látta azt az archimedesi pontot, melynek ösztönzésére „ki lehet vetni sarkaiból a kóros magyar ellenforradalmi valóságot". S ne csodálkozzunk persze azon sem, hogy ez a hipertrófiásra duzzadt küldetéstudat (egyéb tényezőkkel összefonódva) nem engedte nálunk a jelentős irodalmi kezdeményeket, a nagy akarásokat az esztétikai megvalósulásig eljutni.

Grendel Lajos, a szlovákiai magyar próza utóbbi két évtizedének legnagyobb meglepetése ilyen szempontból már egy teljesen más korszakban indult. E másság felhajtó erejét elsősorban a 70-es évek „normalizációs“ kurzusának a felszíne alatt tovább élő 68-as reformszellemiség, valamint szellemi életünk időközben kialakult viszonylagos intézményesítettsége jelentette, de - paradox módon - Magyarország és Csehszlovákia külső, belső és kölcsönös helyzete is előnyösen motiválta. Míg a korábbi fejlődési szakaszokban ugyanis Csehszlovákia általában nemcsak földrajzi, hanem átvitt értelemben is „nyugatabbra“ feküdt, mint Magyarország, addig a helyzet a 70-es és 80-as években megváltozott; s Magyarország csúszott „nyugatabbra“. S itt nem a kádári „gulyáskommunizmus“ és a hu- sáki „sötétségkorszak“ társadalmi és gazdaságpolitikai fáziskülönbségére gondolok (arra is persze, hisz ezzel megszűnt a Fábry Zoltán-i „küldetéstudat“ társadalmi megokoltsága), hanem arra a szellemi átrendeződésre, amelynek következtében a 70-es években fokozatosan a magyar irodalom került a kísérletezés, az irodalmi pluralizmus, egyszóval az avantgárd pozíciójába, míg az addig magyar tájakon szinte kötelezően csodált cseh irodalom a már korábban is hagyományos