Irodalmi Szemle, 1991

1991/5 - Gömöri György: Egy szigetlakó jegyzeteiből

Egy szigetlakó jegyzeteiből

mindvégig figyelemmel kísértem írói munkásságát, nekem sem volt haszontalan végighallgatnom ezt a londoni eszmecserét. Figyelemreméltó részleteket tudtam meg ugyanis a szerzőről. A hatvanas években kiadónál dolgozott Budapesten, és főleg orosz klasszikusokat szerkesztett; arra a kérdésre, hatott-e rá a francia nouveau roman, azt felelte, hogy az nemigen, viszont az orosz klasszikusok (!), azok hatottak rá igazából. Főleg Gogol, olyannyira, hogy egykor könyvet szándékozott írni a „Holt lelkek“ írójáról. Aztán - jóllehet Konrád az én korosztályom, s valahol meg is írja, hogy ő magát az „ötvenhatos nemzedék“ tagjának érzi - első regényeiben főleg az idősebb generáció élményeit és válságait írta meg, azokét, akik kommunistaként kezdték és kiábrándult magánemberként, vagy a kommunisták által bebörtönzött ellenzékiként folytatták. Ez volt a Nagy Cselekvők nemzedéke, mondja most Konrád, de hozzáteszi, „persze lehet, hogy a még fiatalabbak az én nemzedékemet látják majd cselekvőnek“. Mármost ha az irodalomban jelentősége van az író művein kívül emberi magatartásának is, akkor Konrád György különösen megérdemli a figyelmet. Nemcsak azért, mert megírta a lenyűgöző A látogatót és további, más-más módon érdekes és úttörő jelentőségű regényeit (A cinkos forradalmi fejezete például magasan a legjobb, amit erről a témáról írói eszközökkel írtak), hanem azért is, mert még a pártállam szilárdnak látszó uralma idején eldöntötte, mit és hogyan fog írni. Hogy azt írja, ami neki tetszik. Ezért szorult szamizdatokba, noha nemzetközi hírneve arra bírta Aczél Györgyöt, engedélyezze. Konrád oda utazgasson és akkor, amikor akar. Paradox módon így lett a magyar irodalomból kirekesztett Konrád az első szabad világpolgár Budapesten.

Emlékszem egy 1977-es genfi találkozóra, a Luka László által szervezett első Dies Academicusra. Számomra ennek a nyugati magyar értelmiségi találkozónak egyik fénypontja Konrád felszólalása volt. Akkor már évek óta nem jelentek meg könyvei Magyarországon, de ez csöppet sem izgatta; a vita Genfben azt feszegette, hogyan lehetne elősegíteni a politikai pluralizálódást az államszocialista rendszereken belül. Konrád közölte, hogy mindaddig, amíg Magyarországon nincs többpártrendszer, nem lehetséges igazi pluralizmus sem. Ezt bele akarta venni a Dies Academicus záróhatározatába - úgy kellett könyörögnünk neki, hogy persze, egyetértünk, de ne provokáljuk Kádárékat fölöslegesen, maradjunk a „pluralizmus“ kifejezésnél, aztán ki-ki gondoljon, amit akar. (Nem akartuk, hogy Konrádot felforgatóként bélyegezze meg a pártsajtó.) Mindezt azért mondom el, hogy jelezzem, Konrád nem tegnap lett a liberális demokrácia híve.

De visszatérve a londoni estre: a beszélgetés után a közönség tett föl kérdéseket Konrádnak. A hazai politikai helyzetről kérdezték. Konrád szerint az etatiz- mus nem múlik el egyik napról a másikra. Az új politikai elitnek csak kisebbik része képes arra, hogy a rendszerváltás után nem-etatista módon gondolkodjék.- Igaz-e, hogy írása jelent meg a magyar Playboy-ban? Igaz, de nem írt nekik külön; már meglévő szöveget adott a lapnak. S egy angol hölgy megkérdezte: végtére Maga világpolgár, bármilyen nyelven tudna írni, de én úgy látom, Maga szerelmes a magyar nyelvbe. így van? Konrád kicsit zavartan bólogat. Nem idézi saját magát, de én megtehetem, hiszen előttem a szöveg: „Hogyan is ne töltene el érzéki élvezettel ez a nyelv, a magyar, amelyen az öntudatom testet ölt? Hogyan is lehetnék közömbös a nyelv iránt, amely a lelkem teste, és mindazok iránt.