Irodalmi Szemle, 1991
1991/5 - Eda Kriseová: Angyalok (elbeszélés)
Eda Kriseová ezt, hogy maga is csodálkozott rajta. Úgy érezte, hogy két lény él a testében. Az egyik a főorvossal beszélget és még mindig itt tartózkodik a gyógyintézetben, a másik már egy nagy, ragyogó kék térben lebeg. Ezt a másikat már semmi sem ingathatta meg. És nemsokára talán az első lény is átlépi a kettejük között kanyargó keskeny árkot, és megszabadul bilincseitől. Aztán megadatik nekik az eggyé válás kegye.- Hát beadja neki az injekciókat? - kérdezte újra a főorvos. Erőt vett magán, uralkodott a hangján, nem ordított már.- Nem - feleltv az alorvos. Levetette fehér köpenyét, és lassan a szék támlájára tette. Aztán kihúzta a köpeny zsebéből a zsebkendőjét, kifújta az orrát, összehajtogatta a zsebkendőt, és a nadrágzsebébe dugta. A hálóteremben Pospíšilová asszony két szék között ül, mint rendesen. Vár és vár. Öreg arcát hirtelen gyermeki mosoly ragyogja be. A hatalmas fehér szárny árnyéka egy pillanatra feltartóztatja az opálos színben játszó fénysugarakat, az angyal áthalad a sugárnyalábon, mint amikor a reflektor kitapintja és keresztezi a másik reflektor sugarait, és a két sugársáv egy villanással metszi egymást. A főorvos, összekulcsolt kezét a keresztcsontján nyugtatva, le-föl menetelt a helyiségben. Alakja könnyedén táncolt a kifényesített linóleum padló tükörképében, és ez furcsa ellentétben állt kemény és határozott lépteinek valóságával.- Szóval maga nyugodtan itthagyna engem a pácban, mi? Nyugodtan elmenne. Tudja, hogy ez aljasság? Én fölfogadtam magát, amikor állást keresett. Nem volt könnyű, azt elhiheti. És most itthagy. Azt hiszi, hogy minden ügyeletet én látok majd el? Hol kajtatok most föl valakit maga helyett? Ki a fene akarna idejönni? Mit gondol? És egyáltalán, mit gondol magamagáról? Pávek doktor nem gondolt semmit. A magas, fehér ajtónál állt, és karjait mozdulatlanul lógatta a dereka hosszában. Elég lett volna fölemelnie a kezét, megterhelni vele a kilincset, kinyitni az ajtót, és menni. Érezte, hogy nagy, csendes öröm árad szét a lelkében, és ez volt az egyetlen fontos dolog, ami a tudatáig eljutott. Érezte, hogy valami örökre egyesül benne. Elég lett volna kinyitnia az ajtót, és menni. Ezt bármikor megtehette, nem kellett sietnie. Szabad volt, mint a madár, amely nem vet és mégis arat.- Hova akar menni? - kiáltott föl hirtelen a főorvos.- Nem tudom - suttogta a doktor.- De hát tudnia kell, hova megy! Munkaviszonyban kell lennie. El kell magát tartania. Nem érti? Itt kitűnő állása van, de maga el akar menni. Életemben nem láttam ilyen bolondot. A főorvos megállt. Tükörképe megingott a linóleumon, mintha az alorvoshoz akarna közeledni.- Legyen esze - mondta békülékenyen. - Injekciózza rendszeresen azt az öregasszonyt, és ittmaradhat. Doktor Pávek olyan volt most, mint egy frissen gyújtott gyertya feltámadás napján, amikor körös-körül minden sötét még. A főorvos néhány lépést tett feléje, és közvetlen közelébe érve úgy lóbálta a kezét az alorvos arca előtt, mintha valamiféle árnyakat akarna elhessegetni. De ez sem segített. Doktor Pávek változatlan maradt, és az árnyak is tovább imbolyogtak.
