Irodalmi Szemle, 1991
1991/5 - Eda Kriseová: Angyalok (elbeszélés)
Angyalok A főorvos a hatalmas íróasztalon álló fekete telefonra pillantott. Lehet, hogy hangtalanul tanácskozott vele.- Tudja mit, nem fogunk többé beszélni a dologról - döntötte el a vitát. Úgy teszünk, mintha szóba se került volna, érti? Én nem írok róla sehova egy szót sem. Hisz nekem nem is kell tudnom róla. Doktor Pávekre pillantott, és megpróbált összeköttetést találni a tekintetével. Rákacsintott ravasz sárgásbarna szemével, de hiába; az alorvos mintha semmit se hallott t; semmit se látott volna. Csak állt és szórakozottan mosolygott. A főorvosnak az a gyanúja támadt, hogy kábítószert szed. Ez nem lepte meg, mindnyájan szednek, csak ő nem, mert ő iszik, és a kettő nem fér össze. Lopva ismét a fekete telefonra pillantott. Csend volt. A napsugárkéve a padlóról lassan a falra kúszott. A nap nyugovóra készült. Doktor Pávek még mindig az ajtónál állt, keze a kilincsen. Érezte, hogy valami ismeretlen, hatalmas erő belülről kiegyenesíti a testét, miközben kellemes, színjátszó, opálos fény árasztja el.- Hát akkor marad? - kérdezte a főorvos. - Nézze, nekem itt nincs senkim. A végén még idedugnának nekem valakit. Valakit, aki szintén párttag, mint én, és az én helyemre fog tolakodni. Doktor Pávek bólintott, és a főorvos fölnevetett. Hatalmas mancsával hátba vágta az alorvost, de ő meg sem érezte a lecsapódó tenyeret.- Hát akkor most menjen, és aludja ki magát. Nekem valami dolgom van, magának meg aludnia kell. A nővérke rózsaszínű szvettert köt az ápolónők szobájában. A páciensek jók, nem verekszenek, nem veszekszenek. És azok berepülnek. Könnyedén leszáll- nak a kifényesített linóleumra, egy kicsit fékeznek meztelen lábukkal, a magas, fehér, ragyogó alak már közeledik, Pospíšilová asszony gyorsan föláll és elhúzza a székeket a faltól, hogy vendégei szárnyának elég helye legyen, és ők kényelmesen ülhessenek. És a hosszú ujjú kéz megérinti az öregasszony homlokát, megáldja a fejét, amely még mindig jól szolgál, hála vendégei látogatásainak. Doktor Pávek kijött a főorvos dolgozószobájából, végigment a hosszú folyosón. A padlóra és a falakra fénykúpokat vetett a nap. Fény és árnyék szabályosan váltotta egymást. Az orvos fehérköpenyes alakja átszelte a fénykúpokat és az árnyékokat. A folyosó végén kinyitotta az ajtót, és kiment a kertbe. A fák alatt az árnyékban még mindig harmatcseppek csillogtak a füvön, noha a nap már majdnem egészen lenyugodott. A kora őszi szél keresztülfújt a fákon, és a levelek úgy susogtak, mintha parányi tollacskák lennének. A levegőt zúgva átszelő, s valahova az ismeretlenségbe repülő óriási szárnyak parányi tollacskái. A kertben kékbe és rózsaszínbe játszó opálos fény ragyogott. Zádor András fordítása
