Irodalmi Szemle, 1991
1991/5 - Eda Kriseová: Angyalok (elbeszélés)
Angyalok nagy fehér szárny egy pillanatra felfogja a sugárözönt, árnyékot vet a szobára, és az angyal áthalad a fénykúpon, mint amikor a reflektor kitapintja a másik reflektor sugárnyalábját, a két nyaláb röviden felvillan és metszi egymást. Nyomban ezután egy másik szárnypár vet árnyékot a szobára. Berepültek. Könnyedén le- szállnak a kifényesített sima linóleumra, meztelen lábukkal fékeznek egy kicsit, aztán a fehér, ragyogó alak már közeledik is, Pospíšilová asszony gyorsan feláll és elhúzza a székeket a faltól, hogy vendégei kényelmesen ülhessenek. És az angyal hosszú ujjai már megérintik az asszony homlokát és megáldják a fejét, amely még mindig jól szolgál, még nem zavarodott meg, hála az angyalok látogatásainak. Egy puha kéz megsimogatja a kis öregasszony vékony szálú, fehér haját, a másik angyal meglebbenti könnyűcske köntösét, s a kis öregasszony a paradicsomi szellő fuvallatát érzi az arcán és egy könnyed csókot a homlokán. Ez után az üdvözlés után az angyalok csendesen leülnek az előkészített székekre. És Pospíšilová asszony mosolyog, halkan és boldogan ismét tenyerére teszi a tenyerét, de a keze remeg egy kicsit, hát jobban összeszorítja az ujjait. Meglátogatták. Hlaváčková asszony és Janú asszony barátságtalan tekintettel figyelik, mert őket sohasem látogatja meg senki. A nővérke néha szól nekik, hogy telefonáltak a rokonaik, érdeklődtek hogylétük felől, de ők nem hisznek a nővérkének. Jól tudják, hogy ha eszükbe jutnának a rokonaiknak, azok beülhetnének a csűrben álló autójukba és eljöhetnének látogatóba. De nekik a rokonok nem is annyira rokonokként kellenének, mint inkább múltjuk tanúiként. Mert itt senki sem akarja elhinni nekik a színtiszta igazságot, hogy férjük volt, szeretőjük és gyerekeik, hogy velük éltek, és azok gondoskodtak róluk, amíg ők nem zuhantak bele az őrültség szakadékába. Ha egy álló évig senki sem keresi föl őket, nincs bizonyíték arra, hogy létezett valami múlt, és létezik talán valami jövő is. De ők senkinek se hiányoznak, senki se jön hozzájuk. Csak Pospíšilová asszony meséli el mindennap a vendégeinek, hogy mit csinált aznap. Elmondja, hogy reggelire kávé volt, a tej egy kicsit megkozmásodott, de az nem baj. Elmondja, mi volt ebédre, aztán uzsonnára, és lassan elérkezik a jelen időponthoz. És azt is elmondja, hogy Váňová nővérke már egy jó nagy darabot kötött meg a lazac színű szvetter- ből. Pospíšilová asszony mindig egyforma sorrendben meséli el a napokat, és mindig talál valami újat, amivel a vendégeit meglepi és önmagát megörvendezteti. Amikor az irigy Janú asszony megtudta, hogy ki látogatja Pospíšilová asz- szonyt, megpróbálta az angyalokat elkergetni. Alighogy leültek, mindegyik a maga székére, és beszélni kezdtek, Janú asszony fölugrott, hadonászni kezdett, és torkaszakadtából ordított: hess! hess! hess!, mintha tyúkokat zavarna ki a kertből. Csakhogy az angyalok meg se moccantak. Janú asszony nem láthatta a kampós orrú, kopasz öreg nyájassággal, szeretettel és megértéssel teli tekintetét. Nem láthatta a fiatal, göndör hajú kerub szemében a részvétet, nem látott semmit, hát ide-oda szaladgált a hálószobában, és vadul hadonászott. Aztán átszaladt az éjszakai hálószobába, lehúzta az ágyáról a lepedőt, visszajött és úgy csapkodta vele a levegőt, mint amikor valami bűzt akarunk kikergetni egy helyiségből. Pospíšilová asszony ezalatt csodálkozva figyelte, hogyan járja át a lepedő vászna az ő angyalait, és az angyalok a lepedő vásznát. Végül Janű asszony dü
