Irodalmi Szemle, 1991

1991/5 - Eda Kriseová: Angyalok (elbeszélés)

EDA KRISEOVÁ

ANGYALOK

Odakint békés szeptemberi délután van. Csendesen érik az alma, pirosodik a szilva, és a nyári virágok megadóan hullatják szirmaikat. Idén minden elkésett, a kertekben még mindig halálos-édesen illatozik a flox, de már kellemetlenül szaglik a bársonyvirág, és aranyosan világít a körömvirág, amely gyógynövény is, de ezt úgyszólván senki se tudja. A napéjegyenlőség már szorgalmasan evez a kozmosz ezüstös vizein, csónakja egyre közelebb siklik. Nemsokára egymás után megfojtja a napokat, mint a galambfiókákat, és megtölti őket éjszakákkal.

Sárga napsugárkéve hull ferdén a nappali hálószobába. Különféle furcsa testhelyzetekben asszonyok ülnek itt és várják, hogy az éjszaka felváltsa a nappalt. A nappal és az éjszaka határán mindig sok ennivalót kapnak, hogy kibírják a hosszú éjszakát, amelyben zöld lámpák égnek az ajtó fölött. A hosszú éjszakát, amikor soha sincs sötét. Csak ha a páciens behunyja a szemét, csak akkor jelenik meg előtte a sötét a maga teljes méltóságában, a maga pompás mélységében. Olyan, mint a szép halál ígérete. Még mindig nem tudjuk, hogy a halál fénybe lépés-e vagy sötétbe lépés. És amellett az időjárás olyan gyatra, mintha már az ember irányítaná. Mintha valamiféle tudósok, akiket nagyhatalom fizet, ellopták volna és most játszanak vele, amíg össze nem törik és megszűnik járni.

A hálószobában csend van. Az ügyeletes nővérke az ápolónők szobájában ül, és kávét iszik. Egy lazac színű szvettert köt közben, és ahogy a nyakánál fogyaszt, igyekezetében kidugja rózsaszínű nyelve hegyét. Ujjai fürgén váltogatják egymást.

Pospíšilová asszony, egy tiszta, kis öreg néni a sarokban ül az ablaknál, a tőle jobbra és balra álló két szék üres. Mindig így ül, egyedül két üres szék között, órák hosszat, ölbe tett kézzel, tenyerét tenyerén nyugtatva. Ül és vár. Fehér kis kontya a feje tetején kerekük, és hajtűk vannak beleszúrva. Kincstári pongyoláját sohasem szennyezik be leves- vagy mártásfoltok. Pospíšilová asszony haja teljesen fehér, fülkagylójának felső vége átlátszó és sima, nem hajlik be, mint a legtöbb emberé, hanem mintha vasalóval laposra simították volna. Szeme kék, sárga pontocskák világítanak benne, tekintete nyugodt és kiegyensúlyozott. Sokáig és türelmesen vár, aztán hirtelen fölfigyel, mindkét kezével megfogja a szék támláját, erősen tartja, és előrehajolva hallgatózik. Remél. Néha szárnysuhogást hall és elnyújtott gyengéd éneket, de időnként téved: amit hall, az csak a szél suhogása az öreg fák koronáiban. Aztán végre kivilágosodik a szoba, a rózsaszínű és halványkék fény aranyban játszik, mint egy opál fülbevaló, és ők jönnek. Egy