Irodalmi Szemle, 1991
1991/5 - Bohumil Hrabal: Varázsfuvola (elbeszélés)
Bohumil Hrabal ban, amikor tudomást szereztem ezekről az ötödik emeletekről, elhalasztottam az ablakból való kiugrást, és ha elég erőm volna, vennék magamnak egy kanna benzint és szintén felgyújtanám magam, de én félek, én nem vagyok bátor, én nem vagyok olyan, mint Mucius Scaevola, az a fiatalember, aki ellenségei rémült szemei előtt jobb kezét tűzben süttette és közben megjegyezte, hogy olyanokból, mint én, ezernyi van Rómában, de én félek és végül is szeretek félni végső nyugtalansággal telítve, mint Kierkegaard, mint Nietzsche, fantáziámnak és tapintásélményeimnek köszönhetően, én is bőrig áztam és teli a szemem könnyel, mint azoké, akik saját szemükkel kóstolták meg a könnygázt és saját testükkel az ágyúkból lövellő vízsugár lökéseit. De ezen a vasárnapon azt is megértettem, hogy húsz évvel ezelőtt, amikor az olvasóim aláírás végett elém tették a könyveimet, miért írtam a keltezés mellé két helyet... Az Aranytigrisben vagy in Galizien... mert már akkor, húsz évvel ezelőtt észrevettem, hogy az emberek szeme kezd elferdülni, mint a belzi rabbi fiaié és mint általában minden zsidóé. Amikor hétfőn Kerskóból Prágába érkeztem, amikor negyed négykor kiszálltam a Múzeumnál, láttam Szent Vencel szobrát, fenyegetően meredeztek fölfelé teljes vértezetben, és körülötte, háttal a ménjének rendőrök lépkedtek, fiatalemberek derékszíjjal összehúzott zubbonyban, amelynek hátán egyetlen hatalmas ránc keletkezett, hogy annál jobban kidomborodjon a mellkasuk, és emberáradatot láttam azok mögött, akik a járda szélén álltak és azt a helyet nézték, ahol virágcsokrot akartak elhelyezni, azok mögött, akiknek ez nem volt megtiltva, de megengedve sem, a túloldali járdáról valaki idefüttyentett a két ujja között, és ekkor láttam, hogy a járdákon és a járdaszéleken is olyan rendőrök állnak, amilyenek kéretlen védelmet és segítséget nyújtanak Szent Vencelnek, láttam, hogy egy rendőr a tömegen keresztül bevezeti azt a füttyentőt egy átjáróházba... de énnekem már nem kellett könnygáz, én csendesen sírtam amiatt, hogy az istenek alighanem elhagyták ezt a világot, és elment Héraklész és elment Prométheusz, és amiatt, hogy elmentek azok az erők, amelyeken a világ forgott, és utolsónak itt egy égő, nem bokor, hanem fiatal diák maradt, aki megégése pillanatában az volt, aki volt. Én, ha abban a percben vele lettem volna, térden állva kértem volna, hogy égjen, de másképp, hogy szavakkal égjen, igével, amely testté válhat, amely segíthet a még nem égőkön, és ha nem igével, hát a szellem által és a szellemben. De megtörtént. Uram, ha teheted, fordítsd el tőlem ezt a kelyhet... Krisztus is, nem akarta, hogy keresztre szegezzék. De a végén úgy történt, ahogy történt, úgy mint Prágában az a gyufa, amellyel gyermek-tüzecskét vagy cigarettát gyújtanak, az a gyufa megégetett mindent, ami az emberben halandó, és csak emléket hagyott, amellyel azok gyújtják meg magukat, akik ma is protestálnak az ellen, hogy ebben az országban idegen katonaság van. És tovább mentem lehajtott fejjel, és hirtelen észrevettem, hogy megint fölfelé haladó lánykezeket látok, óvatosan összekulcsolva, hogy ujjaikkal meg ne sebezzék a montbretiák és szekfűk törékeny virágait, és láttam, hogy virágcsokrok fölött fiatal női szemek csillognak tágra nyitva, mintha áldozásra vagy Bach miséire mennének, egy ilyen kis csokorral visszamentem, megállt a járdán Szent Vencel mellett, és a nézők szemeitől kísérve lelépett az úttestre, továbbment, egy pillanatig tétovázott, sőt meg is állt, de egy rendőr könnyed kézmozdulattal megfogta a karját és átvezette
