Irodalmi Szemle, 1991
1991/5 - Bohumil Hrabal: Varázsfuvola (elbeszélés)
Varázsfuvola a túloldali járdára. És fél négy volt akkor, és aztán lent a Koronánál egy punkcso- port ült, és egy ugyanolyan fiatal rendőr, mint a csoport tagjai, reszkető ujjakkal egyikük személyazonossági igazolványát lapozgatta, és a pádon a fiúk hangszerei nyugodtak tokokban, és a fiúk punkok voltak, de a szemükből mosoly és nyugalom sugárzott, és én szégyelltem magam, hogy elértem az üresség és a zajos magány csúcspontját, hogy elértem a „végső nyugtalanságot“, hogy már semmire sem vagyok jó, hogy ha valami díjat kapnék, valami kitüntetést az irodalmi műveimért, akkor, ha jellem lennék, akkor elégetném legalább azt a papírt, amelyen elismerik, hogy ki nem vagyok, mert ha az lennék, akinek tartom magam és akinek az olvasóim tartanak, akkor ott fönt a szobornál gyengéden kivettem volna a lányka kezéből a remegő csokrot, és Szent Vencel lovának patája alá helyeztem volna... de én tudom, hogy ehhez már nincs erőm, következésképp tévesen jutalmaztak volna meg azzal, hogy vízágyúval eltörik a gerincemet és a könnygáz hegyes tűivel kiszúrják a szememet, úgy, ahogy a sorsverte Oidipusz rex kiszakította szemeit gödreiből. De Hrabal úr, milyen olcsó dolog azt mondani, amit Heidegger, hogy az istenek már elhagyták ezt a világot, hogy elment Héreklész is, meg Prométheusz is, mindez nagyon szépen hangzik, de az ilyen mondatok ilyen tartalmai annyit érnek, mint tíz deka disznósajt egy korona hatvanért, mert egy fiatal bölcsészhallgató, Heidegger úr, bebizonyította, hogy a régi istenek talán meghaltak, de új istenek születnek, akiknek fizetniük kell, ha csupán olyasvalamivel is, mint Vincent van Gogh levágott füle, és van Goghnak nem kellettek mítoszok ahhoz, hogy művével átlátszóvá tegye a látható világot... Tulajdonképpen mi történt ebben a városban ez alatt a két nap alatt? Azt hiszem, hogy a rendőrség és a munkásőrség fegyveres erői durván beavatkoztak a fiatalok dolgaiba, akik megalkották a maguk szentjének mítoszát, azt hiszem, hogy a fegyveres erők jogot formálnak maguknak arra, hogy áthágják a szükséges védelem határait, és olyan emberek ellen vonuljanak ki, akik nem használtak sem fegyvert, sem köveket, sem botokat, akik csak szavakat és két ujj közötti füttyöt vittek magukkal meg kislányt vagy kisfiút gyerekkocsiban, még csak nem is úgy, mint ahogy a földjét szántó Odüsszeusz elé barázdába fektették a kisfiát, hogy rákényszerítsék a trójai háborúban való részvételre... No de mi? A szemeket kiöblítik a könnyek, és az ophtal hatásosabb a könnygáznál, a ruha megszárad vagy újat vesznek helyette, a letartóztatott fiatalokat végül szabadon engedik, az élet visszazökken a régi kerékvágásba... De Hrabal úr, igazán vissza a régi kerékvágásba? Dehogyis! Azoknak a fiataloknak a jelenléte, akik valóságosan vagy a lelkűkkel és a lelkűkben ott voltak, az már bizonyos elkötelezettség, a szolidaritásnak bizonyos aktusa, bizonyos igenlése bizonyos Jónak, amely végül, valamikor a jövőben esedékessé válik... És így az Aranytigrisben ültem és gondolkodtam, mint mindig, ha az istenek szeretnének, akkor egy korsó sör mellett patkolnék el, ültem és hallgattam annak a nagy Pénteknek és nagy Vasárnapnak a részleteit, és a lángoló szemekkel előadott hírek nagy szőnyeggé szövődtek előttem, amelyet már nem lehet felgön- gyölíteni, sem felgyújtani, mert a tartalmai megtörténtek és tényekkel varrták ki őket, és az, ami megtörtént, már nem válhat meg nem történtté. Hát így álmodoztam az Aranytigrisben a halálomról, és az a néhány korsó sör, ma hatot ittam,
