Irodalmi Szemle, 1991
1991/5 - Bohumil Hrabal: Varázsfuvola (elbeszélés)
Varázsfuvola dig, amíg erős voltam, addig örömöt szerzett nekem, istenem, mivel tiszteltek meg, ezzel a komoly játékkal, amelytől azonban most rettegek, mint ahogy valaha büszke voltam arra, hogy ittam, ha nem ízlett is, arra, hogy huligán voltam, mint Jeszenyin, akiről nem gondoltam végig, hogy fiatalon halt meg, és én most már hetvenöt éves leszek... és hogy most már önmagam ellensége vagyok, mert agyongyőztem magam, amikor elértem zajos magányomat... az ürességet, amelyben azonban visszatükröződik, és vissza-visszahangzik a világ minden fájdalma, hiába bővöltem el magam Jeszenyin versével... tudom, hogy egyszer hazatérek szépen, együtt örülök majd mások örömével, vigyázok, hogy messze ne hangozzék szavam, s ott az ablak alatt felakasztom magam... Az istenek elhagyták ezt a földet, elmentek az antik hősök is, Héraklész és Prométheusz... az én feleségem is inkább elment, és Perla is. Perla is, a pozsonyi rabbi lánya, az, aki szeretett engem és én őt, mert annyira hasonlított az én Pip- szimhez, a múlt vasárnapot a városban töltöttem, a véres nap lenyugodott Prága fölött, a fahéj színű felhők vihart jósoltak, az Óvárosi teret óriási sárga autók zárták le meg rácsos korlátok, rajtuk felírás: VB, és a Kaprovkában vízágyúk vizet lőttek ki magukból és az autók alá söpörték a járókelőket, a benyílókban emberek eszmélkedtek, akiket néhány perccel azelőtt összevertek, volt ott egy kis francia mankó is meg egy nyolcvanéves öregasszony, aki azt kiabálta: Ki fizeti meg ezt az én tönkreázott gyönyörű bundámat? Az iparművészeti főiskola előtt egy munkásőrcsoport állt és belépést követelt, a főiskola ablakai világítottak, diákok mozogtak mögöttük, mert évente kétszer ünnepelnek, most, az első szemeszter végén és másodszor az év végén... egy fiatalember lejött kulccsal a kezében, a munkásőrök követelték, hogy nyissa ki nekik a kaput, de a fiatal tanársegéd kijelentette, hogy ez egyetemi terület, ahova senki idegen nem léphet be, az egyik munkásőr azt mondta, hogy mindannyiukat be kell engednie, mert röviddel ezelőtt három férfi lépett be a kapun, csuklya volt a fejükön, csak két kis nyílás volt rajta, hogy lássanak, de a fiatal tanársegéd azt felelte, hogy ő maga kutatja át az iparművészeti főiskolát, és az eredményt majd közli velük, aztán bement és megint kulcsra zárta az ajtót maga mögött... és azalatt a metró aluljáróiban sírtak az emberek, nem meghatottságukban, hanem a könnygáztól, a rendőrség az utcán letartóztatta azokat, akik megáztak, és én nem mentem el a Brčálkába, mert technikai okokból zárva volt, hát az Ottóban ültem, a szomszéd asztalnál egy fiatalembert láttam zöld szvetterben, aztán még hárman jöttek, mögöttem telepedtek le, szintén álöltözetben voltak, dzsekikben és színes szvetterekben, szolgálatban lévő fiatal rendőrök, futballistáknak néztek ki, a szemünkkel szaglásztuk egymást, és én féltem, nem is pislogtam, merev szemmel néztem egyenesen a némaság, a csend szívébe, mert az istenek elhagyták ezt a világot és ezt a várost, ezen a vasárnapon elértem az igazi zajos magányt, és az üresség csúcspontját, elértem a végső nyugtalanságot, ahová Kierkegaard és Friedrich Nietzsche is elért. Annyiszor akartam leugrani az ötödik emeletről, ahol lakom, nem ezért, hanem azért, mert sokáig láttam haldokolni az én Pipszi- met, az én feleségemet, akire annyira hasonlított Perla, de amikor elolvastam, hogy Kafka le akart ugrani az ötödik emeletről, ahol lakott. Maison Oppelt Bornagykereskedés, amely az Óvárosi tér alatt hétszázezer palack nemes bort tárolt, amikor azt olvastam, hogy Mait Laurids Brigg is az ötödik emeleten lakott Párizs-
