Irodalmi Szemle, 1991
1991/5 - Bohumil Hrabal: Varázsfuvola (elbeszélés)
Bohumil Hrabal Hát ülök az autóbuszban, zsemlét majszolok, aztán még egyet, lesöpröm a morzsákat az ölemből, és a vendéglőre gondolok, ahol a részegek a mondatfoszlányaikat nyújtják át nekem, mintha csak értem élnének, mintha azt, amit mondtak, csak nekem gyűjtötték volna, hogy megörvendeztessenek vagy megsebezzenek... jól tudják, hogy a jegyzetfüzetemet magammal hordom a fejemben... ha úgy megkérdezem, hát hogy él?, mintha nekem gyakorolták volna be azt az ő költeményüket, azt az ő életkrédójukat... Hogy hogy? Reggel öngyilkosság, délelőtt munka, délben ebéd az üzemi étkezdében, délután még egy kevéske meló, és aztán már itt vagyok a Brčálkában, a Zöld Laboratóriumban, és egyik sört a másik után iszom, egyiket a másik után, az utolsóig, egészen estig... Karácsonyest előtt... reggel öngyilkosság... és így tovább... miért mondja ezt, miért mondja ez az én részegem, aki csak engem vár, hogy azt mondja... Márna úgy érzem magam, mint légitámadás után, amely nem volt!., és máskor... Hordó van a fejem helyén... Bóža, Bohušek, Božek... azt mondja, hallgassam meg és véssem emlékezetembe, amit mond, örökre... és tovább ül, karba tett kézzel, sohasem veszi le a télikabátját, úgy ül, mint egy sebzett galamb... és igen, én arra gondolok, hogy ha az aszfalton egy megölt galamb fekszik, akkor mindig, még akkor is, ha autógumi ment át rajta, olyan szép maradt fekve halálában, mintha az én tekintetemnek készítette volna oda magát, mint A Szajnába fulladt lány... Hát csak ülök abban az én mozgó gyóntatószékemben, és végig kell gondolnom azokat a képeket, amelyek meg-meglátogatnak, amelyeket mesélni hallottam, csak hogy még jobban fájjon az a helyiség, ahol alszom, hogy még jobban fájjon az egész világ... Ott valahol Németországban, ott a városi tónál minden este egy lángoló hattyú szállt föl a levegőbe, és szállt, amíg meg nem égett, aztán ráhullott a víz felszínére, a polgárok megrémültek, aztán őrséget állítottak és elfogtak egy fiatalembert, aki zsemlével magához csalogatott egy hattyút, leöntötte benzinnel, aztán meggyújtotta és gyönyörködött az éjszakába felrepülő lángoló hattyúban... és amikor elfogták, azt hozta föl védelmére, hogy Salvador Dali inspirálta, hogy az Égő zsiráf amelyet Dali festett, annyira rémítette éjszakánként, hogy fájt neki a helyiség, amelyben az Égő zsiráfró 1 álmodozott meg Salvador Dali paranoiás-kritikai módszeréről, az állatkertben egy zsiráfot akart leönteni benzinnel, de nem ért föl olyan magasra, hát magához hívta a kezes hattyút, és amikor az lángolva fölrepült, akkor ő a zenitig látott, amíg a hattyú le nem hullott, látta Salvador Dali Égő zsiráfját... hát megszűnt neki fájni a világ, és ő nem tudta, hogy ez a kép engem úgy szíven talál, mint a tó felszínét, ahová zuhanva repül lehűteni magát az a valaha gyönyörű hattyú. Hát ülök az autóbuszban, az utat már emlékezetből ismerem, úgy, hogy ha behunyom a szemem, akkor is tudom, a testemmel érzem, az aszfaltból és a kövezetből tudom, hogy hol vagyok, a sofőr kapcsolásából kitalálom, melyik kanyarba hajtunk be, már a fékrelépésből tudom, mi fenyegeti az én autóbuszomat... és ezért fáj az a kis szoba is a fejemben, arról a hattyúról hallottam, de az Égő zsiráfot és a paranoiás-kritikai módszert nem gondoltam ki ugyan, de magától ugrott be, nem mintha akartam volna, de nekem olyan a gondolkodásom, hogy magától ugrik be az, amit hallottam, de az mind kevés nekem, és ezért tovább kell gondolnom, mert ez a foglalkozásomhoz tartozik, amelyet nem választottam magamnak, hanem rám kényszerített a sors, valamikor örültem neki, ad-
