Irodalmi Szemle, 1991
1991/5 - Bohumil Hrabal: Varázsfuvola (elbeszélés)
Varázsfuvola kemellet, és bűntudatosan fizetek és látom, hogy reszket a kezem, mert csirkét vásárolok a macskáimnak, mialatt valahol Afrikában gyerekek éheznek. És fáj nekem az a büfé is a Florencen és az élénk utca is, az egymással szembefutó teherautók és személyautók, és az, aki mindennap vezeti őket, tudja, hová kell mennie, egyedül én nem tudom, még ha valahol ott az erdőben várnak is rám az én utolsó reménységeim, az utolsó okom az életre, a macskáim, akik rettegnek, hogy mi lesz, ha nem jövök, mi lenne velük, ki adna nekik enni, ki simogatná őket, mert azok a cicák imádnak engem, míg nekem már nemcsak a kis hálószobám fáj, nekem már fáj az egész város, amelyben élek, nekem már fáj az egész világ, mert reggelente olyan lények járnak hozzám, amelyeket nem hogy nem ismerek, hanem ellenkezőleg, lassan, de biztosan fölfelé emelkednek lelkem mozgólépcsőjén, megélesül nemcsak az arcuk, hanem némely rémületes események is, úgy mint egy portré, úgy mint egy film, dokumentumfilm nemcsak arról, hogy bolondulásig szerettem, hanem arról is, hogy csalódást okoztam. Hát az a belső monológ folytatódik, nem, már nem magammal beszélgetek, hanem kihallgatnak, mint a vizsgálóbíró előtt, minden, amit valaha mondtam, minden, amit valaha tettem, egyfolytában ellenem szól, attól a pillanattól kezdve, hogy kénytelen voltam gondolkodni, minden ellenem szól. Hányszor megyek át a pirosba, hányszor botorkálok az autók áradatában, de akárhogy el vagyok is gondolkozva, velem van az őrangyalom, kísér az őrangyalkám, mert azt akarja, hogy még itt legyek ezen a világon, hogy leérjek önmagam mélyére, sőt, hogy még egy emelettel lejjebb szálljak, oda, ahol a szemrehányások legalja van, ezért fáj nekem az egész világ, és fáj nekem az az én angyalom is, hányszor akartam leugrani az ötödik emeletről, a lakásomból, ahol minden szoba fáj nekem, de az angyalom az utolsó pillanatban megment, visszahúz, úgy, ahogy az én doktor Franz Kafkám akart kiugrani a Maison Oppeltből, ahová az Óvárosi térről kell bemenni, de a doktor úr a Paŕížská utca sarka mögött ért volna földet, biztosan neki is fájt a világ, fájt neki az élete, úgy, ahogy ugyancsak az ötödik emeletről akart kiugrani Mait Laurids Brigg, neki is fájt a világ Párizsban. Briggnek is fájt az egész világ és Rainer Maria Rilkének úgyszintén. Agyongyőztem magam, elértem az üresség csúcspontját. Most megehetem, amit főztem, már itt van. Konstantin Biebl kiugrott az ablakon, de előbb, sokkal azelőtt, egy képet festetett magának Štýrskývel, amelyen egy férfi hátrafelé u^rik ki az ablakból, mint amikor az ember aljával fölfelé fordít egy könyvoldalt. Úgy. És Arthur Schopenhauer édesapja is öngyilkossággal végezte. És Seneca Sala- mancában szintén. De én már nem ugrok ki az ablakból, nem mintha az őrangyalom lebeszélt volna róla, de azt súgta a fülembe, hogy aki nekem az üresség csúcspontját ajándékozta, az azt mondta, hogy kevés volna csak olyan könnyen elmenni, azt, hogy az egész világ fáj nekem, újra át kell élnem, mint az utolsó kínai császárnak, akit nem végeztek ki, hanem tizenkét évig mosták az agyát, úgy, hogy mindent megtudjon, amit csinált, nem azért, hogy elérje az üresség csúcspontját, hanem hogy megemberesüljön, hogy közönséges emberré változzon, aki bevásárolni jár mindennap, mint a többiek. Hát mindennap autóbusszal járok, ez az én mozgó gyóntatószékem, egyszer odafelé megyek és még ugyanaznap vissza, ahogy a villamosok meg a vonatok járnak meg a repülőgép, egyszer oda, aztán megint vissza...
