Irodalmi Szemle, 1991
1991/5 - Bohumil Hrabal: Varázsfuvola (elbeszélés)
Két cseh prózaíró munkáját adjuk közre. Bohumil Hrabal (1914) írása eredetileg a Tvorba prágai kiadóvállalat gondozásában 1990-ben megjelent Listopadový uragan c. kötetben látott napvilágot, Eda Kri- seová (1940) itt közölt elbeszélését az Index kölni kiadóvállalat gondozásában 1987-ben megjelent Arboretum c. kötetből emeltük ki. BOHUMIL HRABAL VARÁZSFUVOLA Néha, amikor fölkelek, amikor ocsúdom a kábulatból, fáj az egész helyiség, az egész szobám, fáj a kilátás az ablakból, a gyerekek iskolába mennek, az emberek bevásárolni mennek, mindenki tudja, hová kell mennie, csak én nem tudom, hová mennék, gépiesen öltözködöm, tántorgok, a nadrágom egyik szárában ugrálok, amíg felhúzom a másikat, megyek és borotválkozom, géppel, hány éve már, hogy amikor borotválkozom, nem nézek tükörbe, sötétben borotválkozom vagy a szoba sarka mögött a kis folyosón ülök egy széken, a konnektor a fürdőszobában van, már nem szeretem nézni magam, megijedek az arcom látványától a fürdőszobában, már a saját tekintetem is fáj, a szememben fölfedezem a tegnapi részegséget, nem is reggelizek, és ha, akkor csak kávét és cigarettát, ülök az asztalnál, néha megvonaglik a kezem, és néhányszor elmondom magamban. Hrabal, Hrabal, Bohumil Hrabal, agyongyőzted magad, elérted az üresség csúcspontját, úgy, ahogy azt az én Lao c’-em tanította, elértem az ürességet, minden fáj nekem, fáj az út az autóbuszhoz, fáj az egész autóbusz is, lesütöm bűntudatos szememet, félek az emberek szemébe nézni, néha keresztbe teszem a tenyeremet és előrenyújtom a csuklóimat, kínálom a kezem, hogy az emberek tartóztassanak le és vigyenek a rendőrségre, mert már attól a zajtalan magányomtól is bűntudatos vagyok, mert már nemcsak a mozgólépcső fáj nekem, amely lefelé visz a pokolba, a fölfelé emelkedő emberek tekintete is fáj, mindenkinek van hová mennie, de én elértem az üresség csúcspontját, és nem tudom, hová tudnék menni. Tudom, de a végén megmentenek az én gyerekeim, a kis macskáim az erdőben, ott várnak rám, ők az én gyerekeim, hát megyek a földalattin, de a földalatti is fáj nekem, az emberek fölfelé emelkednek, mialatt mások, és én közöttük, lefelé ereszkednek, állunk a helyünkön, lefelé állunk a mozgólépcsőn, aztán fölmegyek a rendes lépcsőkön, és ott a florenci büfében bűntudatosan veszek négy grillcsir
