Irodalmi Szemle, 1991

1991/5 - Hajdú István: A jegy (elbeszélés)

Hajdú István belerakjunk valamit és elküldjük, így a nagybetűs szöveg csak a tartalmára vo­natkozhatott. Harmonikaként rántottam szét, a papír sercegve engedett, és a menetjegy csakugyan ott volt a boríték oldalához lapulva, mint valami barna alga. Nem állt szándékomban utazni, nem vágytam idegen környezetre. A jegyet mégis a zsebembe csúsztattam, más tárgyak szomszédságába: zsebkendő, apró­pénz, villamosjegy közé. Meghatározatlan céllal indultam a fürdőszoba felé-sze­retek kóvályogni a lakásban. Közben felcsíptem egy-két szemetet a szőnyeg­ről. Ezt nem pedantériából tettem, hisz lett volna mit kipucolni, elmosni, feltö­rölni bőven, hanem csak úgy. Egyik ismerősöm unalmában előszeretettel alkal­mazza a telefonkönyv-kúrát. Egyszerűen felüti és olvassa. Jobb, mint a relaxáció! Módszeresen, betűről betűre, nevekről címekre, számról számra. Nem vágja be őket, mint József Attila a francia szótárt, de ujjával kíséri a szöveget és han­gosan olvas. Valami hasonló volt számomra a szemétcsipegetés. A fürdőszobá­hoz érve felkattintottam a villanyt, hogy azonnal leoltsam, mihelyt meglátom megjelenni a hosszúkás fénycsíkot a küszöb alatt. Az agyamban még kétszer ki­próbáltam a műveletet - így: „Fénysebesség, ez az ajtó nem zár hermetikusan, megmosakszom.“ A tisztasághoz vezető út nem zökkenőmentes - a fürdőszobá­ban a küszöb magasított. Megszabadultunk az élet mocskától a fürdővel? Pazar gondolat: mindennap ott feküdni a vízben, dörzsölni magunkról a büdös izzadságot, újabb és újabb bőrréteget hámozni le magunkról, miközben lelkünk egyre tisztább, gyönyö­rűbb, bűntelenebb lesz, olyannyira, hogy másnap tiszta lappal indulhatunk. S ezt még el is hisszük. Megbocsátunk magunknak, feloldozzuk önmagunkat, hogy az­tán kikelvén a kádból újra hajszolni kezdjük azt a kocka romlott vajat, ami min­den ember fején ott bűzlik. Különböző intenzitással. Csináljuk a magunk kis cse­leit, hoppiáit, ármányságait, bosszúit a „rajtunk történt igazságtalanságokért“. Majd este újra megfürdünk, szagos, illatos fürdőben. Átvitt értelemben ezt je­lentené a keresztényeknek a szenteltvíz? Bizonyára. Nem léptem be a fürdőbe, még eszembe sem jutott illatos fürdőt csinálni. Majd ha kedvem lesz egyszer, valamikor, megtisztítom a testemet a rám ragadt kosz­tól. A lelkem meg... Az csak maradjon úgy, ahogy van! - a vaj még kicsi, a szaga elviselhető, a színe is a vajéhoz hasonló. Vagy ez is csak amolyan hamis erkölcsi papirusz? Bizonytalan vagyok e kérdésben. Visszaballagtam a szobába (két szemetet újra felcsípve). A felkoncolt boríték még mindig ott hevert az asztalon, mint valami kihívás, mint egy rejtelmes, izgal­mas veszélyforrás - mint egy idegesítő valami. Zsebembe nyúltam, a jegyet óva­tosan, gondosan szemügyre vettem. Nem volt rajta dátum, sem helységnév, sőt ár sem. Ezt egyáltalán nem találtam furcsának, titokban ehhez hasonló irraciona­litást vártam, hogy durván, akaratomon kívül robbanjak ki az álmos, remegő kocsonyából. A menetjegyet a zsebkendőmbe csomagoltam, mint a hamuban sült pogácsát, és kiléptem az ajtón. A szomszédom (G. néni) ajtaja előtt szemét volt kitéve. Az asszony már koros volt, nem ugrálhatott zerge módjára a lépcsőkön - a szemetet kitette az ajtó elé, s ha ő arra járt, lefutott vele, majd vissza. G. néni ezt természetesen nem fogad­hatta el ingyen. Mindig várta az ajtó mögött, és behívta kávéra, süteményre.

Next

/
Thumbnails
Contents