Irodalmi Szemle, 1991
1991/5 - Hizsnyai Zoltán: Vízilótetem, avagy a szénfekete tarkó (esszé)
Vízilótetem, avagy a szénfekete tarkó szívja tele magát. Ilyen időszakok minden alkotó pályáján adódhatnak. Persze könnyebben elszáll az ihlet, ha adódik egy apropó. A tavalyelőtti események, úgy látom, egy kollektív apropó fékező erejével hatottak az irodalomra. Másrészt az is igaz, hogy egy gyökeresen új léthelyzetbe kerültünk, már legalábbis ami a társadalmi életet, s annak személyes együtthatóit illeti. Az előbbi lelki-társadalmi konstelláció érvényét vesztette. Most érlelődik az új. Szükség van egy bizonyos időre, amíg kialakul, letisztul és formát ölt az új életérzés. Mert, ha valaki a mi korunkban, egy alapvetően egzisztenciális-individuális szemlélethez szokott Európa földrajzi középtérségében egy az egyben verseli meg a forradalmat, az elveszti a művészi hitelét, és még jobb esetben is Petőfi- vagy Ady-epigonná válik, de lehet, hogy kommunistaellenes csasztuskákkal vezeti le az egóján kívülről származó inspirációt. Sehogyan sem reagálni viszont nonszensz. Várni kell tehát, amíg ezek a változások, ezek az érzések teljesen át nem itatják a belső világunkat. Akkor aztán lehet a vers tárgya akár egy szénakazal, az új életérzés benne lesz. Ki kell böjtölni ezt a folyamatot... És még valami, ami minőségileg ugyan nem gyengíti az irodalmat, de mennyiségi szempontból űrt hagy maga után. Az irodalom szerepe, társadalmi súlya az utóbbi évtizedekben jóval nagyobb volt, mint amilyenre természetes körülmények között számítani lehet. Miért? A válaszomhoz két, lazán kezelendő kategóriát kreálnék. Az első kategória az irodalom szempontjából pozitív: az eredendően kreatív volta miatt, mely a mindenkori dogmák és ideológiák, sémák és prekoncepciók ellen a puszta létezésével, kreatív voltával hat. A második kategória az irodalomra és az éppen megcáfolandó dogmákra nézve is rendkívül veszélyes: vállaltan ellenzéki, tehát direkt közlendője révén. Miért vesztett tehát az irodalom a társadalmi súlyából?! Én azt hiszem, azért, mert most, amikor a direkt, vagy túlontúl célzatos megfogalmazások hál’istennek végre az őket megillető helyen és formában jelenhetnek meg, tehát politikai esszé, parlamenti felszólalás vagy újságcikk írható belőlük, néhány szerzőnk szépírói vénája hirtelen elapad, de ha mégsem, olvasói táboruk enyészik el. Sokszor saját publicisztikájuk lesz a szépirodalmi tevékenységük ve- télytársa. Saját magukat ütik ki a ringből. Már legalábbis mint szépírók. Mert minek olvassak el valamit virágnyelven, a sorok közét vizslatva, sokszáz oldalon, ha ugyanazt könnyen érthető formában is magamévá tehetem. [Zárójelben jegyzem meg, hogy néhány rendkívül tehetséges nonkonformista hajlamú írótársam is elbizonytalanodott mostanában. A tisztességes írói tartással ellenpontozható, egyértelműen elutasítható konform a társadalmi változások során gyorsan kiszenvedett. Eszmék gerillaháborúja folyik. Nem mindig egyértelmű, hol húzódik az arcvonal. Ez a hagyományosan elutasító magatartást tanúsító, az alternatív életet és irodalmat élő íróknál bizonyos legitimációs zavarral jár. Az író entellek- tüelnek ma már nehéz úgy kívül maradni, úgy maradni lenn a nép között, hogy megússza az olcsó demagógiát. Mert már nem lehetetlen úgy bekerülni a körbe, hogy közben megőrizzük emberi-írói szuverenitásunkat, (esetleg deviáns) személyiségünk hivatali munkarendet nem tűrő sajátsságait. Ezek a sajátosságok egyre inkább követelménnyé lesznek. Persze ma is elmehet azért az irodalmár fűtőnek vagy éjjeliőrnek, ha magányra, változásra vágyik, de ennek inkább már csak személyes okai vannak, morális gesztusértéke nincs.]
