Irodalmi Szemle, 1991
1991/5 - Hizsnyai Zoltán: Vízilótetem, avagy a szénfekete tarkó (esszé)
Hizsnyai Zoltán Az a helyzet, hogy egyrészt kilépnek az irodalomból az alkalmi irodalmárok, másrészt, sajnos, az olvasói tábor is megcsappant: akik eddig a sorok között olvastak, most a publicisztikában ömlesztve kapják meg magukat a sorok közötti sorokat. Csak az marad meg tehát az irodalom írása vagy olvasása mellett, akit valóban az irodalom érdekel. Ezt én, az irodalom szempontjából, pozitív folyamatként fogadom. Veszélyt látok viszont abban, hogy a „célirányos irodalom“ művelői valahol a nacionalizmus torzulásaiban lelik meg azt a tiltott ideológiát, amit műveik sorai közé fércelhetnek. Félő, hogy az álirodalomtól elpártolt olvasók egy részét így újból visszaédesgetik. Ennek megvan a veszélye. Ám az irodalmat ez már kevésbé fogja érinteni. A történelmi-szociográfiai sorssirámok ideologikus irodalmi adaptációinak ideje lejárt, s ha az új tiltások nyomán meg is születik az új zugirodalom, irodalmi visszhangja nem lesz. Csak az áltörténészek, az álszociográfusok reagálnak majd, tehát azok, akik tudományos felkészületlenségüket mesterségesen gerjesztett emóciókkal vélik pótolhatónak. A zuglapok s a zugpublicisták. És nemcsak azért lesz ez így, mert az erkölcsi tartás mint esztétikai értékkategória kimegy a divatból, hanem azért is, mert az az erkölcs, melynek szemléleti lecsapódásait az új viszonyok között is csak a sematikus irodalom virágnyelvén lehet közrebocsátani, már sokak számára elfogadhatatlan lesz. És rövidesen megindul a deheroizálás. Visszamenőleg is. Ezt sokan kegyetlenségnek tartják majd, s nemcsak a „héroszok“ közül. És az is! Kegyetlenül nehéz lesz elszenvedniük az érdemtelenül rájuk ruházott irodalmi rang visszavételét - és nemcsak a normalizáció lakájainak, az ellenideológia irodalmi virágnyelvén a megbecsülés nektárját gyűjtögető alkalmi literátoroknak is. Ezen utóbbiak igazságtalanságot, háládatlanságot, el- nemzetietlenítő liberalizmust, zsidó kozmopolitizmust, urbánus összeesküvést emlegetnek majd. Tehát az ideológiájukat védelmezik. Nem is tehetnek mást. Művészetük - nincs. Eszük ágában sem lesz esztétikai vitákba bocsátkozni. Az ilyen eszmecserét életidegennek bélyegzik. Pedig a kritika esztétikai síkon éri majd őket. Az életről nem esik szó. Egyetlen látszólag esztétikai érvük marad: a népi irodalom széptani követelményeinek művük megfelel. A magyar nép lelkét nem ismerő jövevényelem nem nyerhet bebocsáttatást eme paradicsomi tisztaságú széptan rejtelmeibe. Ám meglepő, hogy ezen „rejtelmek“ specifikumairól ők maguk sem tudnak mondani semmit. Ilyen specifikumok ugyanis nincsenek, mint ahogy nem létezik népi, sőt urbánus irodalom sem. Ez azonban nem zárja ki azt a lehetőséget, hogy a falusi és a városi származású írók írói csoportosulásokat, dac- és érdekszövetségeket hozzanak létre. Ezt ugyanúgy megtehetik a göndör hajú lírikusok és a lúdtalpas novellisták is. De ettől a göndörhajúaknak nem lesz megkülönböztethető lírájuk, a lúdtalpasoknak sajátos novellisztikájuk. Már szinte hihetetlen, de a népköltészet a népi írók harmincas évekbeli fellépése előtt is hatott a magyar irodalomra. Zrínyitől (aki horvát származású főúr volt) Petőfiig (akit tót anya szült egy első generációs magyar mészárosnak), sőt Aranyig, a nagyszalontai bíróig, aki mellesleg színmagyar volt és mégis lefordított néhány Shakespeare-drámát, miegymás. Es a népköltészet később sem szűnt meg inspirálni a nem népi írókat, gondoljunk csak a külvárosi gyártelepek József
