Irodalmi Szemle, 1991

1991/5 - Hizsnyai Zoltán: Vízilótetem, avagy a szénfekete tarkó (esszé)

HIZSNYAI ZOLTÁN

VÍZILÓTETEM, AVAGY A SZÉNFEKETE TARKÓ

Nemrég, egy rádióriport során, meglepő kérdést intézett hozzám a riporternő. Kihúztam magam, mint az érettségiző diák, aki véletlenül azt az egyetlen kérdést húzza ki, amelyre válaszolni tud, és elővettem egy súlyos paksamétát, melyből tettetett természetességgel felolvastam a választ. Megtehettem - készültem a kérdésre. Annál is inkább, mert a kérdező - kérésemre - még előző héten ismertette velem. Egyszerűbb lett volna talán, ha mit sem sejtésem közepette kap mikrofonvégre, hebegek valamit, s agyő. Utólag mégis hálás vagyok neki - néha egy jól időzített kérdés is elég ahhoz, hogy minden kiszakadjon az emberből, ami addig a begyét nyomta. De ő sem panaszkodhat: söréttel terített le vízilovat.

íme a sörét s a döglött víziló (mely azóta többszörösére puffadt, és szövettanilag a felismerhetetlenségig átalakult).- Min dolgozol mostanában, és milyen a közérzeted mint magánembernek, mint költőnek, mint szerkesztőnek?- Ami a magánéletemet illeti, szerencsére rendezett, de nézzük inkább a költészetemet, amely - ha csak részben is - közérdekű kérdésként kezelhető. Min dolgozom? Jobbára csak az egy évvel ezelőtti verseimet javítgatom, de azért érezhető már egy új korszak előszele... Milyen lesz? Nehéz megmondanom. Egy bizonyos: A szerkesztői hivatás olyan, mint a ginekológusi. A nőgyógyász mindennapi munkájának tárgya a nő testének legsötétebb, legtitkosabb, leginkább férfigerjedelmet keltő tájéka. Ha tehát a ginekológus hazamegy, és még egészségesen érző férfiember, akkor nyilván nem éri be egy felületes érintkezéssel, az izgalmat még mélyebben, a lélek bugyraiban keresi. Ha mellesleg költő, így van a hivatásos irodalomszerkesztő is a maga munkaeszközével, a verssel, ha az undok csömört le akarja győzni. Talán hedonista hévvel merül alá, de me- rültében végül a legpuritánabb aszkézisig jut. Mert az van legalul. Két lehetősége van: vagy a fokozatos alámerülés lelki ívét, izgalmát éli versbe, vagy pedig örökre lent reked, s onnan tudósít. Én az előbbinél tartok. Talán mert a fordulatosság híve vagyok. Még akkor is, ha az alsó holtpont maga a mennyország.

Az utóbbi zűrös egy-másfél év nem kedvezett a múzsáknak. Tapasztalom ezt úgy is, mint szerkesztő, úgy is, mint alkotó. Nem hiszem azonban, hogy ennek elsősorban az az oka, hogy az írók szűkebben értelmezett közéleti, vagy egyenesen politikai szerepet vállaltak. Ha csak azok nem írnának mostanában, akik ezt tették, nem lenne semmi baj. Persze lehet, hogy így sincs okunk az aggodalomra. Talán kell is, hogy időnként megpihenjen, feltöltődjék a toll, hogy új színekkel