Irodalmi Szemle, 1991
1991/5 - Walter Ciszek: Oroszországban Istennel II
Walter Ciszek riil a vonatot. A helyzet arra utalt, hogy valóban az erdőbe akarnak bennünket kihajtani. De mégsem ez történt. Közben megvirradt. Másnap reggel a rjazanyi állomáson kenyeret, és két nap után végre, vizet is kaptunk. Utána további két nap telt el, míg ismét kaptunk kenyeret. Az állandó bombázás arra vallott, hogy vonatunk párhuzamosan halad a németek harcvonalával. A tambovi vasúti csomóponton szerelvényünk mellékvágányra került, hogy ne állja útját a frontra irányuló fegyverszállításnak. Nyomorúságos helyzetünk ellenére sajnálkozva néztük ennek a városnak a lakosait, akik az állomás közelében kunyhókat tákoltak össze, és a katonai szerelvények utasaitól élelmet koldultak. Két napja álltunk ezen az állomáson, amikor végre kenyeret kaptunk, de figyelmeztettek bennünket, hogy ennek az adagnak ki kell tartania Atkarszkig. Atkarszk százötven kilométernyire fekszik Tambov- tól, s vonatunk haladási sebességét figyelembe véve nehezen lehetett megállapítani, mikor érünk oda. Utunk Atkarszkig két napba telt, s mire odaértünk, a tambovi kenyérnek morzsája sem maradt. Szerelvényünk ezen az állomáson is mellékvágányra került, s a beígért kenyérnek híre sem volt. Több órás várakozás után az éhes és szomjas foglyok lázadozni kezdtek, és addig szidták az őröket, mígnem a vasúti kocsik mellett kenyérrel telt nagy kosarak jelentek meg. Mindenkinek jutott egy fél cipó a frissen sütött falusi kenyérből, s bár most is figyelmeztettek, hogy az adag tartson ki Szaratovig, az ínycsiklandozó illatnak nem tudtunk ellenállni, és a kiéhezett emberek között egy sem akadt, aki hagyott volna egy darabkát is az adagból. Életemben nem ízlett annyira a kenyér, mint akkor Atkarszkban. Itt végre bőségesen kaptunk vizet, s az agyonszomjazott foglyok csillapíthatták szomjukat. A kenyérrel és vízzel megtöltött gyomrok felfúvódtak, így nem éreztük az utóbbi napokban gyakran jelentkező éhség marcangoló fájdalmát. Október 18-án értünk Szaratovba. Ez a normális körülmények között személyvonattal másfél napig tartó út tizenhárom napig tartott. Zuhogó esőben szálltunk ki a vonatból. Az állomás előtt rabszállító autók vártak ránk, hogy a helyi börtönbe szállítsanak. A piszkos, elhanyagolt régi épületben átestünk a szokásos börtönfelvételi procedúrán; a zuhanynak mindenki örült, hisz két hete nem mosakodtunk, s ruhánkat is csak itt vethettük le. Mindezek lebonyolítása után kiderült, hogy a nem túl nagy vidéki börtön képtelen a Lubljankából érkezett rengeteg fogoly befogadására. A tni csoportunkat egy régi iskolába helyezték el. Mintegy százötvenen kerültünk egy tanterembe, ahová előzőleg legfeljebb hatvan nebuló járhatott. Többségünk politikai fogoly volt. A szokásos börtöntársalgással töltöttük az időt. Mindenki mesélt a múltjáról, elmondta tapasztalatait a lubljankai kihallgatásokról; az utóbbihoz mind többen hozzászóltak saját élményeik alapján. Ebből széles körű vita támadt. Ami itt elhangzott, azt - mint a börtönbeszélgetések esetében általában - fenntartással kellett fogadni, mert mindenki ösztönösen védekezett, és történetét kiszínezte. Senki sem bízott meg senkiben. Sohasem tudhattuk, nincs-e közöttünk NKVD-besúgó. Egy éjiéi például hangos beszédre, mozgolódásra ébredtem. Amikor körülnéztem, láttam, hogy az őrök véres hullát cipelnek ki a teremből. Nyomukban civilek jöttek, és felsorakoztattak bennünket, hogy mindenkit kikérdezzenek, mi történt a teremben, ki ölte meg azt az embert. Mindenki azt állította, hogy