Irodalmi Szemle, 1991

1991/4 - Csanda Gábor: A stílus mint téma (Krausz Tivadar: Apácapác)

A stílus mint téma

megharagudván, harcos eszméihez híven, csicskássá fokoztatta le nímandun- kat a hírügynökségnél, ahol dolgozott." Hosszabb idézetekkel, ill. bekezdésekkel bizonyíthatnám szemléletesebben, hogy ez a mesék, a tanmesék stílusa, a maga sajátos naivitásaival (hogy a „kommunista“, „nímand“, „hírügynökség“ stb. szavak funkciójáról, szerepéről, stílus és szókészlet konfigurációjáról ne szóljak...). Az általam leginkább szerzői stílust - a szerző stílusát a harmadik bekezdésben vélem felfedezni. („A városban - mely a végvári harcok idején hol ide, hol meg oda se tartozott - mit sem törődve félholddal, kereszttel, minden legénykét ugyanazon egy kislányért lelt a hideg. Magam is gyakran loptam a kertekből rózsát, hogy titkon ablaka alá tegyem. “) Ez egyébként az elbeszélő stílusa (választékos, irodalmi nyelvi, érzelmi stb.). Merőben különbözik a főhős (K. T.) stílusától. (,rAmint mondottam már, az Astoria kávéházból hazafelé indultomban, ahol is szerkesztettünk ezt-azt a többi szerkesztő urakkal, és ékelődtünk kritikátlanul, a négyes osztású forgóajtóban látomásom támadt. A négy őselem kitört belőlem kerengő áradásként. Súlytalanul lebegtem, mint Gagarin.“) Leginkább beszélt nyelvi, familiáris, gunyoros, pongyola.

Annak ellenére, hogy ennek az írásnak a bemutatásával szeretném jellemezni a többit is, azt hiszem, nem célszerű tovább idéznem a szövegből, már csak azért sem, mert ezekből a stílusokból és ötvözeteikből számos további is kimutatható lenne. Különösen „összetett“ szövegrészek is akadnak (nemcsak ebben az írásban), nemcsak különböző stílusok keverése miatt; a szövegrészekből kiragadott egy-egy mondat újbóli felbukkanása egy tőle

idegen szövegrészben (expresszív vagy pejoratív szavak archaizáló szövegben; groteszk, ironikus mondatok naiv, áldilettáns kontextusban stb.) még inkább aláhúzza a stílus elsődleges fontosságát; határesetben (a kötet legjobb írásaiban) pedig maga a stílus a téma.

Sajnos, ilyen írásokból kevés akad a kötetben. Ilyen az Apácapácnál lényegesen jobbra sikerült, s az általam a kötet legjobbjának tartott Forradalom című, melynek én a Bevezetés a stilisztikába alcímet adnám. Bárminemű bonyolult értelmezése és elemzése csak rontana eredetiségén. (Ennyivel könnyebb a dolga az olvasónak az értékelőnél.) Ez az írás már túlmutat az Apácapác „eljárásain“, olyan stációt szemléltet Krausz írásművészetének fejlődésében, mely szintézise az írást körülvevő többi kísérletnek. Nem stílusgyakorlat, nem is stílusok „mesés“ szöveggyűjteménye. Vérbeli elbeszélő próza, témáját tekintve a Zrínyi úr kilovagol áll hozzá közel, kivitelezésében az Apácapác letisztult, kifinomult, tökélyre emelt változata. Elég lenne, ha néhány szavát megcserélnénk, vagy kihúznánk egy mondatát - az írásból egy csapásra csapnivaló iromány lenne. Ahhoz, hogy tökéletesen elhibá- zottá váljék, nem kellene más, csak néhány jelzővel kibővíteni, néhány főnevet szinonimájával helyettesíteni. Karinthy némely iskolahangulat-ábrázoló remekléséhez hasonló, Verne ifjúsági regényeinek dinamikus meseszövése pedig unalmas traktátumnak tűnik mellette - mégis ezekhez áll közel, ettől közelebb már csak az abszolút dilettáns akciófilm forgatókönyvéhez áll. Szerzőnk tehetségén múlott, hogy a Forradalomból sem ez, sem az nem lett.

A többi - (húsz-egynéhány) írás