Irodalmi Szemle, 1991
1991/4 - Csanda Gábor: A stílus mint téma (Krausz Tivadar: Apácapác)
Csanda Gábor sabb: nincs benne semmi nem bele való. Erről a két írásról biztosan tudtam: Krausz nem (csak) azt tartotta fontosnak, mit írjon meg, hanem (talán elsősorban) azt, mit ne írjon meg. Ez a két írás nemcsak szerzőnk tehetségéről tanúskodik, hanem arról is, hogy Krausz kiforrott epikus: a nyomtatásban először napvilágot látott írások mögött (írásokban) érződik az a többi is, mely valahol a szemétkosárban köthetett ki. (Nem mondható el ugyanez az Apácapácról, melyben érződik a szemétkosár is.) A kötetbe történő besorolásukat azért is tartom szerencsésnek, mert korábban mindkét írás egy kicsit „máshogy“ jelent meg (az egyikből egy csúnya szó maradt ki, s került a helyére választékosabb, de nem jobb, továbbá a bizonyos nyelvek fölösleges oktatásáról szóló mondat; a másikban „meg lettek szerkesztve“ a káromkodások - egy ismertetés, gondoltam, tartozik ennyi filológiával a szerzőnek). Az Apácapác megszerkesztéséről viszont kár beszélni: ritkán találkozik az ember ennyire hanyagul összeállított könyvvel, a kötet a rengeteg nyomdahibát leszámítva is hemzseg a (durva) helyesírási hibáktól, a vesszők „alkalmazása“ némelyik szövegben olyan következetlen, mintha tudatos lenne. Tudatosnak tekinthető azonban az írások egymásutánisága, a kötet harminchárom szövege a súlypontokat tekintve elrendezett. Kezdetnek ott a címadó Apácapác, nem több, mint probus calami, mégis a kötet valamennyi jellemzőjét magán viseli, a kötetet záró Cápa! Cápa! c. íráshoz hasonlóan. Kétségtelen, hogy az előbbi a kötet nyitóírásaként, a másik pedig zárófejezetnek íródott. Az ilyesmire szokták mondani, hogy ha nem lennének, ki kellene őket találni. Végigolvasva a könyvet, majd ismét az indító írást, nyilvánvalóvá válik, hogy többé- kevésbé valamennyi szöveg olyan, mint az Apácapác. A néhány oldalas írásról egykettő kiderül, hogy nem az az érdekes benne, amiről szól. (Ettől teljességgel függetlenül: nem érdektelen és nem unalmas a téma sem: , Jegyzőkönyv (...) Krausz Tivadar író ellen hivatalból indított, nemi erőszak ügyében lefolytatott bűnvádi eljárás“ról.) Ami érdekes benne, s egyáltalán: ami ezt a szöveget művé emeli, az a stílusa- így, egyszerűen, mert mondhatnék stílusokat is, meg stílusok keveréséről és „eljárásokról“ is beszélhetnék... Miközben a fabula szépen, lineárisan halad a maga lineáris útvesztőjén, bekezdésekként más-más a stílus; Krausz képes arra, hogy minden bekezdésben más hangot üssön meg, ezáltal természetesen bekezdésekként másak a mondatok, a hangsúlyok. A szöveg ettől válik izgalmassá, így kap külön értelmet minden szó, így kerül át a hangsúly az egyik mondatról a másikra, az egyik bekezdés a másik megvilágításában, ill. árnyékában ekként mutatja a maga külön fényét. Krausz ebben az írásában sejteni engedi, hogy igazi stílusművész, s míg az olvasó állandóan résen van, nehogy lépten-nyo- mon lépre menjen, végül is megelégedéssel konstatálhatja, hogy azért mégis léprement. Fentebb már egy zárójel erejéig idéztem a szerzőt, az Apáca- pácnak arra a szakaszaira leginkább a „jegyzőkönyvi stílus“ kifejezés illik, s ezt, „pontosításként“, még a következő jelzőkkel bővíthetném: hivatalos, tudálékos, szaknyelvieskedő, fogalmi, ironikus, groteszk. Ezt a stílust bontja a következő bekezdés stílusa (és stilizálása!): „Nos, ezen ember nagy fölfuvalkodottságában rossz hírt terjesztett egy kommunista felől. Az pedig
