Irodalmi Szemle, 1991

1991/4 - Csanda Gábor: A stílus mint téma (Krausz Tivadar: Apácapác)

A stílus mint téma

(Krausz Tivadar: Apácapác)

Nem könnyű a dolga az embernek, ha Krausz Tivadar prózakötetéről kíván szólni, vagy: megkísérli értékelni a Pannon Könyvkiadó által 1990-ben megjelentetett Apácapác című vékonyka könyvecskét. Nincs könnyű dolga az olvasónak, ismétlem, s ezzel nem Krausz potenciális olvasótáborát kívánom elriasztani; ha van ilyen tábor, ezért fogja elolvasni az alig 130 oldalnyi Krausz-termést. A kötetben közzétett írások ugyanis rendkívül különbözőek: terjedelemben, stílusban, témában, megformálásban, elképzelésben és megvalósításban - persze, ez a felsorolás korántsem teljes, s az is nyilvánvaló, hogy mindezektől az olvasónak nem kell éppen megrettennie; mást ne mondjak: több prózakötetünknek előnyére válnék, ha ilyen „sokféleséggel“ büszkélkedhetne. Nem feltétlenül szükséges esztétikai vagy más (irodalmi, filozófiai...) kategóriákban gondolkodni, hogy megállapítsam: a Krausz-próza befogadása többszörösen nehezebb Krausz lírájának befogadásánál. Azt is leszögezhetem, hogy Krausz lírai és epikai vénája nem ugyanazon vérkeringés része. Vagy ha igen, körülbelül annyi közük van egymáshoz, mint két testvérnek. Nem segíti tehát az olvasót, mondjuk, ha ismeri Krausz verseit. Egy ironikus fintor, egy sziporka ötlet megvalósítása (általában ugyanis erről van szó az Apácapácban) láthatóan Krausz számára is elérhetőbb és sikerültebb versben, mint prózában. Ez a kötet legalábbis erről tanúskodik.

Az se reménykedjen felhőtlen élményekben vagy rendkívüli szellemi izgalmakban, aki ismeri szerzőnk korábbi prózai műveit - az Iródia-füzetek- ből, az Irodalmi Szemléből vagy a Próbaút című antológiából. Az Apostolok cseleinél (ISZ, 1987/6) vagy a Zrínyi úr kilovagol (Próbaút, 1986, 175. o.) című írásnál jobbat (jobban kidolgozottat), felhőtlenebbet, izgalmasabbat... nem sokat talál. Legfeljebb ket- tőt-hármat - a kötet harminchárom darabja közt. Ebbe a harminchárom szövegbe egyébként Krausz felvette az említett kettőt is: többszörösen is jól tette. Először is azért, mert mindkettő kitűnő írás; emlékszem az Iródia-moz- galom prózahozadékára: Krausz két szövege bombaként robbant, s az addig ismeretlen szerzőt azóta tartják/ tartjuk költőként és prózaíróként egyaránt számon. A prózaíró Krausz Tivadar bennem azóta él olyan epikusként, aki gigászi erővel úgy hányj a-veti a szavakat, hogy azok a nekik legmegfelelőbb helyre kerülnek. Aki - a jó szakácshoz hasonlóan - úgy készül el művével, hogy abból semmi nem hiányzik, s ami szerintem még fontoCSANDA GÁBOR