Irodalmi Szemle, 1991

1991/4 - Grendel Lajos: Einstein harangjai (regényrészlet)

Einstein harangjai

Boldog tudatlanságom évei I.

Felnőttkorom diadalmenetként indult tehát, s minden okom megvolt feltételezni azt, hogy szédítő karrieremnek nem állja útját többé senki. Utolérhetetlen Énem sem okvetetlenkedett azóta, hogy utoljára Einsteinként, ásóval a kezében megjelent nekem a hegyi ligetben, s megpróbálta eltéríteni az akaratomat, mint valami terrorista. Bevallom, távolléte nem töltött el hiányérzettel. Furcsa dolog a boldogság, mert telítve van elégedetlenséggel, s csak a hiánya által képes létezni, amit az együgyűbb emberek boldogtalanságának neveznek. Amikor jelen van, láthatatlan. De azon a módon láthatatlan, ahogy a szellem is láthatatlan egy óramű szerkezetében vagy egy bombában, nélküle viszont se óramű, se bomba nem lenne. Megtanultam, hogy a legtöbb, amit az ember az élettől kaphat, a tudatlanok boldogsága. Ennél többre törekedni, játék a pokol tüzével.

Tehát boldog voltam és tudatlan. Boldogságom felszíne alatt azonban az elégedetlenség titkos, tektonikus erői mozogtak, s feszítőerejük évről évre jobban megközelítette azt a kritikus pontot, amelyen túl darabjaira esik szét minden látszat. Eseményeket próbálok meg most rekonstruálni és csoportosítani, abban a reményben, hogy összefüggő magyarázatot találhatok szépen épülő karrierem és boldogságom összeomlására. Mert kezdettől fogva katasztrófa felé haladt az életem, s én ebből sokáig semmit sem vettem észre. Elégedetlenségemnek nem volt iránya, ezért csak annyira vettem komolyan, mint egy náthát vagy egy háztartási robot ideiglenes meghibásodását. Nem az önteltségem vakított el azonban, hanem a tudatlanságom. Még nem tudtam, hogy a tudást mindig valamilyen katasztrófa indukálja, illetve, hogy egy katasztrófa az, ami némely embereket megszabadít a tudatlanságuk kínjaitól. Nem mindenkit, csak az arra alkalmasakat és érdemeseket. Vagyis a legszerencsétlenebbeket, mert a tudással súlyosbított katasztrófa a boldogtalanság legtermékenyebb melegágya.

Az események, amelyeket megpróbálok rekonstruálni, egy kissé összefolynak már az emlékezetemben. Vissza kell nyúlnom értük a hetvenes évek közepére és második felére, első házasságom első éveire, amelyekről az apróbb nézeteltérések ellenére csak azt mondhatom, hogy szerelemben, jólétben és biztonságban teltek el. Zsófi elvégezte a biológia-kémia szakot, és egy tyúkfarmra került, amely azonban nem volt közönséges tyúkfarm, hanem valami, az AKI-hoz hasonló, kísérleti telep. Az ide született vagy innen származó tyúkok sosem kerültek hentesboltokba; ha valamelyik kísérletbe belepusztultak, egyszerűen elásták vagy elégették őket.

Egyszer meglátogattam Zsófit a munkahelyén, s ez elég volt, hogy soha többé ne merészkedjek még a közelébe sem. A kísérleti gazdaságot a város egyik peremkerületében létesítették, autóbusszal kellett kimenni, majd pedig fél kilométert gyalogolni még egy villanytelep mellett. Zsófi elmagyarázta, hogy a tyúkok között ugyanolyan kíméletlen osztályharc dúl, mint az emberi társadalomban, s hogy az itt összegyűlt tyúkok intelligensebbek vidéki rokonaiknál és faj testvéreiknél, a közönséges paraszttyúkoknál. Még a szemük is másképp áll. Ám a szaguk, s ezt már én állapítottam meg, semmiben sem különbözött az alacsonyabb osztályöntudatú tyúkokénál. Az egész telep fölött, mint valami irdatlan zivatar- felhő, tyúkbűz lebegett, s ez beszívódott kabátba, szoknyába, blúzba, még az em-