Irodalmi Szemle, 1991

1991/4 - Grendel Lajos: Einstein harangjai (regényrészlet)

Einstein harangjai- Mindent - mondta Microfil.- Ezt nem értem.- Ahogy mondom: mindent. Ne féljen, mindnyájan bízunk Önben, Péter cár. Kitűnő referenciái vannak.- Dolgozza át a tanulmányát, Vespasianus elvtárs - javasoltam, mert fogalmam sem volt, mit mondhatnék.- Már kétszer átdolgoztam, Péter cár elvtárs.- Nem baj. Most átdolgozza harmadszor is.- És mit gondol, vegyem figyelembe a főigazgató elvtárs javaslatait is?- Feltétlenül - mondtam.- És mi az ön javaslata, igazgatóhelyettes elvtárs?- Az enyém megegyezik a főigazgató elvtárséval - mondtam. - Munkára fel! Ne keseredjen el, én bízom önben, Vespasianus elvtárs - mondtam.

Azzal magamra hagyott. Hivatali szobám szemközt helyezkedett el az akadémikuséval, inkább csarnoknak volt nevezhető, mint dolgozószobának, s nagy ablakából raktárakra lehetett látni. A raktárak között a nap minden szakaszában varrónők szaladgáltak. Ezek a varrónők olyan serényen dolgoztak, mintha robotok lennének. Az ablak tőszomszédságában, közvetlenül a függönyzsinór mellett, egy hatalmas földgömb állt. Akkora volt, mint egy bazilika kupolája, azt hiszem, kétszer is belefértem volna. Máskülönben hivatali szobám hivatali szobához hasonlított: voltak benne szekrények aktákkal, állólámpa, íróasztal, kis asztal, közepes asztal, fotelek, székek, Husák-kép, miegymás. Még írógép is kettő. Amit a földgömbön kívül furcsálltam, az az egyik szekrény tartalma volt. Ez a szekrény ugyanis akták helyett befőttekkel volt tele, s mindegyik befőttesüve- get halálfejes címkével láttak el. Érdeklődésemre, hogy mi a rendeltetésük, azt a lakonikus választ kaptam Microfiltól, hogy végszükség esetén meg kell semmisítenem őket. És addig? Nem szabad konzumálni őket, figyelmeztetett Microfil. Még mindig nem értettem, mit keresnek éppen az én szobámban. Microfil sem tudta, vagy hazudott. Biztosított róla, hogy amikor ő ide került, ezek a befőttek már itt voltak, és senki nem nyúlt hozzájuk azóta sem. Akkor vigye innen őket, mondtam. Azt nem lehet, felelte Microfil, mert itt a helyük. Engem zavarnak, mondtam. Zavarnak majd a munkámban. Microfil sunyin vigyorgott, és alázatosan közölte velem, hogy ez szabályellenes volna, mert az intézeti rend értelmében ezeknek a befőtteknek itt a helyük az én szobámban, és nem másutt.

Első munkanapom az AKI-ban tétlenségben telt el. Dél körül fölkeresett egy kövér varrónő, Bözsi néven mutatkozott be, s közölte, hogy ő a titkárnőm. Ugyanazt a fehér pöttyös kék vászonkötényt viselte, amit a földszinti varrodában dolgozó lányok.- Minek ez a maskara magán? - kérdeztem csordultig jóindulattal. - Öltözködhetne divatosabban is. Megengedem.

Bözsi illedelmesen fölvilágosított, hogy ez nem divatszalon, hanem a tudományos akadémia és a párt fiókintézménye, s hogy az ő és a többi lány önfeláldozása nélkül az AKI nem tudná teljesíteni küldetését, sőt még talán a személyes biztonságunk is veszélyben forogna. Azután ő is átnyújtott nekem egy forgópisztolyt meg egy óncsengőt. Fölhívta a figyelmemet a szolgálati szabályzat egyik legfontosabb pontjára, mely szerint a pisztolyt a jobb felső iróasztalfiókomban kell tar-