Irodalmi Szemle, 1991

1991/1 - Grendel Lajos: Thészeusz és a fekete özvegy (regényrészlet)

Thészeusz és a fekete özvegy

a szó úgy hangzott a szájából, mintha azt mondta volna, hogy lovas szekér, vagy fürdőköpeny. Egy darabig facsarta a szívemet, hogy nem hiányzóm neki, de hát ezért csak magamat okolhattam. Olga intelligensen viselkedett, okleveles ápolónővérhez méltóan, aki készségesen beoltana tífusz ellen, ha kérném, de egyébként csak szolgálati vonatkozásban hajlandó a rendelkezésemre állni. Megegyeztünk, hogy havonta egyszer elviszem Attilát hétvégére Yvettem elvarázsolt kastélyába, hogy ne felejtsen el egészen. Kalámusz elvtárstól megkérdeztem, hogy ólomkatonái hány dicső győzelmet vívtak meg, amióta a feleségemet megfújta. A park tele volt varjakkal. A derült égbolton egy repülőgép húzott el. Petőfi a tizenkét pontot szerette volna felolvasni, de a szobrász ezt elfelejtette a kezébe vésni, s egyébként sem hiszem, hogy ezen az elkámpicsorodott őszi délutánon bárkit is érdekelt volna a tizenkét pont.- Légy jó - mondta Olga.- Te is - mondtam én.

Egyébként otthon, a levélszekrényben üzenet is várt. Az üzenet Oszkártól érkezett. Sürgősen keressem föl, írta. Lakásomban a zsenge lányok zord háziúrnak néztek, s úgy rebbentek szét este a városba, hogy csak hajnalban jöttek visz- sza. Oszkár üzenete nyugtalanított, de hát Thészeuszra veszélyek is leselkednek, mondottam volt.

Rosszkor toppantam be az intézetbe. Oszkárt éppen két tökfej újságíró faggatta. Vagy nagymorva ügyekben tanakodtak, vagy azon, hogy a hétvezérek öten voltak-e vagy hatan. Vagyis alaposan megvárakoztattak. Oszkár titkárnője egész idő alatt vívódott, hogy szóba állhat-e velem, vagy kötelessége levegőnek nézni. Egy pillanatra Andulka is beúszott a színre, akár egy kacifántos sakkfeladvány, de hamarosan tovacsónakázott történelmi zavarosvizektől összefröcskölt gondoláján. A segge mindenesetre gondolára emlékeztetett, két pompás lába pedig két formás evezőre. Megkérdeztem tőle, hogy van Napóleon.- Ne csináljon belőlem hülyét - sziszegte. - Magának ahhoz nincs joga.

Még azt is megkérdeztem volna tőle, vajon lefeküdt-e már végre Oszkárral,

de elviharzott, na meg a következő pillanatban fölpattant Oszkár szobájának az ajtaja, és a két hájfejű újságíró sunyin mosolyogva pápát köszönt Oszkár titkárnőjének.

Végre bejuthattam Oszkár egyszerű, szerényen berendezett történelem-rendelőjébe, amely labirintushoz hál’ istennek tévedésből sem hasonlított. Egyszerű volt, áttekinthető és problémamentes, és ideológiailag természetesen egyértelmű és feddhetetlen. Az emberi faj legnagyobb tragédiájának tartottam volna, ha Minótaurosz Oszkárhoz hasonlít. Az ilyen Minótaurosztól az egészséges ember először röhögőgörcsöt kapna, aztán inkább ciánkálit venne be.

Szerencsére Oszkár nem láthatott a fejembe. Az ő fejébe viszont szemlátomást belészállt a sajtó részegítően kitüntető figyelme, s olyan pökhendin ült az íróasztala mögött, mint egy felfújt gumioroszlán. Háta mögött az ablakban avasodó szalonnabőr lógott a történelem titkai és misztikája iránt érdeklődő éhes cinkék számára. Oszkár szentimentális volt, nemcsak a madarakat szerette, a szalonnát is. Dörgő hangon (már amennyire tudott dörögni a tojájától) közölte velem a lesújtó hírt:- Megfosztunk az ösztöndíjadtól.