Irodalmi Szemle, 1991
1991/4 - Z. Németh István: Dióhéj balett (elbeszélés)
Dióhéjbalett- Jenőkém, megőrültél? Hagyjál magamra! Láthatod, hogy nem alkalmas az időpont az új vicceidre... Jenő arca nagyon elkomorul. Szinte ijesztő.- Akarsz találkozni Roxánával, vagy nem???- Nem!- Nekem hazudhatsz, de magadnak nem! Igaza van. Villámgyorsan öltözködöm.- Hova megyünk? Temetésre. Mintha fejbevertek volna.- Csak... Csak nem ő halt meg?... Jenő nemet int. Kilépünk az utcára.- A barátja.- A barátja? - döbbenek meg.- Amíg te nem voltál egy hétig otthon, megkerestem Roxánát.- És ottfelejtetted a piros inged egyik gombját... - vágok közbe, de ő leint. Felszállunk az egyik városi buszra.- Volt ugyanis egy közös ismerősünk, Milánnak hívták. Milán gyógyíthatatlan beteg volt. Hazahozták a kórházból, csak napjai voltak hátra. Engem kért meg rá, hogy Roxánával beszéljek, de a te tudtodon kívül. Ez sikerült, hiszen nem voltál otthon. Nem értettem, miért kell a titkolózás, s nem értettem, miért köny- nyezik a barátnőd, mikor megtudta, hogy Milán halálos beteg. Többször is volt nála azóta.- Erről tudok - mondom száraz torokkal.- Azt csak most tudtam meg - mondja Jenő, miután leszálltunk a buszról —, hogy valamikor együtt jártak. Még a középiskolás éveik alatt... Mindenki róluk beszélt akkoriban, nagy szerelem volt. Volt és elmúlt. Vagy mégsem? Ki tudja, mi szakította el őket egymástól, de Milán, aki nekem is jó barátom lett később, mindig csillogó szemmel mesélt Roxánáról. Lehet, hogy különösen nagy hülyeséget mondok, de meghalni is könnyebb volt neki, mert mikor Roxána ott ült az ágyán, a fájdalmai is mintha megszűntek volna. A temető mellett megyünk, málladozó kőfal mögül hajolnak ki a fák. Csepereg az eső. A világ szokatlanul csendes.- Az utolsó két napot együtt töltötték. Engem is, sőt a családtagokat is kiküldte Milán, csak Roxánát tűrte meg maga mellett.- Ha Roxána megmondta volna, hogy miről van szó... De csak annyit mondott: a barátja, a barátja... így könnyű volt félreértenem és elküldenem. Nem kellett volna ezt tennem!- Ne vádold magad, öcsém! Szegény fiún már semmi sem segíthetett. Roxána sem. Szombaton halt meg, kívánságára már ma temetik...- Én azt hittem, te vagy az a bizonyos barátja. Máskor jobban varrd fel a gombjaidat...- Remélem, vége a kellemetlen félreértéseknek. Ha nem kezdem el makacsul faggatni, erre sem igen derült volna fény. Csak annyit mondott, hogy összevesztetek. De egy valamit higgyél el nekem, öregem...- Éspedig?
