Irodalmi Szemle, 1991
1991/4 - Z. Németh István: Dióhéj balett (elbeszélés)
Dióhéjbalett utoljára. Tűröm, hogy körbeudvaroljon, közben nézem a krimit. Erről-arról csacsog, elmeséli a film elejét, és még ami eszébe jut. És még ami az én eszembe jut! Egyik kezemben cigi, másikban sör, előttem sós keksz, édes sütemény. A fejemben meg óriási zűrzavar. A tettest mindig elkapják, most sincsen máshogy. Bűnhődést érdemel elkövetett bűneiért. Hülye krimi. Néha kifejezetten a tettesnek szurkolok, holott tudom, végül szorul a nyakán a hurok. De végtére én is lehetnék ott az a bankrabló vagy gyilkos. Alig tudunk megélni a kevés fizetésből - ez elég indok lenne egy bankrabláshoz. Vagy mi lenne, ha féltékenységből gyilkosságot követnék el? Remélem, egyikre sem lesz szükségem ahhoz, hogy kimásszak a slamasztikából. Ez a hoki egyáltalán nem érdekel. Hogy szeretheti ezt Vera? És veti az ágyat. Szent ég! Bizonyára arra számít, hogy lefekszem vele. Amilyen naiv! De hogyan lehet ez elől menekülni? Ez az! Szép lassan el kell aludni! Álmomban Bokor Ivánnal verekszem. Marha nagy tölhő, nem tudom, mivel idegesítettem fel, de érzem, hogy én kezdeményeztem. A kollégium folyosóján hempergünk, persze pillanatok alatt gyűrűbe fognak a kíváncsiskodók. Némelyek megpróbálnak közbeavatkozni, de azok olyat kapnak Ivántól, hogy elmegy a kedvük az élettől. Egy figura, aki nagyon hasonlít Jenőre, azt hangoztatja, hogy a kettőnk dolga, intézzük el magunk. Szemmel láthatólag örül, hogy ilyen nehéz helyzetbe jutottam, és Ivánnak drukkol, akivel - szégyen, gyalázat! - nem bírok. Végül megjelenik a sántikáló, vén csoroszlya portásnő, s szétrebben a nézelődők hada. Egyházból való kiátkozással és kollégiumból történő kihajítással fenyeget bennünket. De mi ez? Hiszen ez nem is Iván, hanem Roxána. És nem is verekszünk, hanem ölelkezünk. Nem bírok betelni forró, nedves ajkaival. De miért itt a hideg kövön csináljuk mindezt? Aztán hirtelen egy sötét folyosón megyek- egyedül. Minden ajtó gondosan zárva, a szobákból horkolás, zene vagy éppen kéjes nyögések hallatszanak. A lépcsőfordulóban Iván és Roxána csókolóznak. Üvöltve nekik rohanok, de eltűnnek, mintha ott sem lettek volna. Megütöm magam. Szó szerint a padlón vagyok. Egyszerűen kiestem a fotelből. Hajnalodik. Vera is felébred.- Próbáltalak felébreszteni este, hogy az ágyban kényelmesebb lesz aludni, de hiába...-Jó, jó, csak aludj nyugodtan. Korán van még. Nekem most el kell intéznem valamit... - állok fel a földről, s felveszem a cipőt.- Visszajössz? Biccentek. Kifulladok, mire hazaérek, hiába, elszoktam a futástól. Az a kép vár, amire számítottam: Roxána összepakolt, és még este elment. Üzenetet sem hagyott. Vissza Verához már hosszabb ideig tart az út. A fejem üres, egyetlen gondolat sem található benne. Veránál ruhástul az ágyra dőlök, és alszom. Álomtalan lebegés. Délben Vera ébreszt.
