Irodalmi Szemle, 1991
1991/4 - Z. Németh István: Dióhéj balett (elbeszélés)
Z. Németh István- Milyen probléma adódhatna?- Csak úgy mondtam. Az utcán búcsúzunk el. Vera szomorúnak látszik. De mit várt tőlem? Ugráljak a plafonig, hogy hurrá, szép az élet?! Hazafelé menet azon gondolkodom, hogy talán össze tudnék kaparni annyi pénzt, amennyi elég lenne arra, hogy Roxánával elmenjünk valahova nyaralni egy hétre. Egy olcsó szálloda, egy ismeretlen kisváros. Sehol egyetlen ismerős. Sétálni, aludni, beszélgetni, szeretkezni. Szükségem van rá, most már csaknem bizonyos vagyok benne. Kopogok. Tudom, hogy már itthon van. És tudom, hogy nem hazudott: ha azt mondta, hogy egy beteget megy meglátogatni, akkor az úgy is van.- Én már vacsoráztam, nem tudtam, mikor jössz haza. Megmelegítem.- Kösz, az jó lesz! Közben megy a televízió, oda-odapislantok a hírekre, és azon töprengek, hogy vajon krimit nézünk az est hátralevő óráiban, vagy végre megbeszélünk mindent... Ej, elvégre csak bele kéne vágni...- Nézd, azt gondoltam, hogy a jövő héten elutazhatnánk valahova. Akár egy kisebb körútra, a lényeg az, hogy egymással töltsünk minél több időt. Sokáig gondolkodtam az elmúlt időszakban...- Én is sokat gondolkodtam, Laci! - A szemembe néz. - De van egy barátom...- Egy barátod? - Igen, ezt tettetett csodálkozással mondom, de olyan harag van születőben bennem, hogy le kell ülnöm. - Hogyhogy barátod? Milyen barátod?- Egy barátom - nyoma sincs a hangjában semmi feszültségnek, de most először érzem azt kapcsolatunk óta, hogy nem teljesen őszinte hozzám, és ez rosszulesik. - Szüksége van rám.- Nekem is szükségem van rád - dadogom.- Igen, de neki nagyobb szüksége van rám...- Nem, ezt nem hiszem! Nem hiszem, hogy most valakinek nagyobb szüksége lenne rád, mint nekem lehet. Valami új kezdődött el bennem, ne akard lerombolni. Gyere el velem a jövő héten... Lopva pillantok rá, kedvem lenne odamenni hozzá, átölelni és megcsókolni, de nem tudhatom, mit érez, mi változott benne, mit akar. És ez nagyon zavar.- Nem mehetek... Nem mehetek, Laci.- A barátod miatt? Bólint. Erre leteszem a kanalat.- Ha ilyen nagy szüksége van rád, akkor tudod, mit? Menj! Menj hozzá! Menj el hozzá! Maradj ott nála... Sőt, menj hozzá feleségül!!! Fogom a kabátom és már otthon sem vagyok. Járom az utcákat, egymás után szívom el a cigiket, és egyre ez jár a fejemben: vége! vége! vége! vége! marha vagyok! Még akkor is ezeket a tényeket variálom, amikor már Veráék háza előtt topor- gok. Végül is becsengetek. Vera mosolyogva nyit ajtót, látszólag örül, hogy itt vagyok, minden bizonnyal erre számított. Csinos lakása van, most vagyok itt először. S most már valószínű, hogy nem
