Irodalmi Szemle, 1991

1991/4 - Z. Németh István: Dióhéj balett (elbeszélés)

Dióhéjbalett- De hiszen ezt a szomszéd asztalnál mondták! - nevet Vera. Kevergeti a kávéját, roppantul mulattatja a szórakozottságom.

Tényleg közel vannak itt az asztalok, és mellettünk egy fiatal pár veszekszik, minden szavukat értem.- Térj vissza, Laci!- De hiszen el sem mentem!- Ebbe a világba térj vissza. Ebbe a világba. Az utóbbi időben nagyon zárkózott voltál. Segíteni akartam. Most is csak révedsz a semmibe. Olyan szórakozott vagy, mint egy öreg fizikaprofesszor. Éppen ezért jó lesz, ha eljöttök holnap abba a házibuliba. Ilyen nincs minden héten, nekem elhiheted. Nem vagyunk mi még olyan öregek, szórakozni mindenki szeret, nem? Egy kicsit feloldódsz... Roxáná- val is tisztáztok mindent, és minden oké lesz, nem? Most min töröd a fejed?- Elnézést, valahogy mélypontra kerültem. Majd elmúlik. A húgoméknak nemrég született egy kislányuk, azt voltam megnézni. De éjszakánként alig tudtam aludni, gondolhatod...- Nem házasodtok össze?- Hogy? Mi? Kivel? - Ez a kávé is hogy köhögtet!- Hát Roxánával... Két éve éltek együtt, csak úgy. Szerinted ez normális?-Teljesen normális, Vera-fogtam meg a kezét. - Ne haragudj, hogy emlékeztetlek rá, de te már, ha jól tudom, elváltál. Két évi házasság után... Persze, tudom... 0 volt a hibás. Roxánával, mivel tudjuk, hogy mind a ketten nagyon szélsőséges természet vagyunk, így döntöttünk. Ha kialszik a tűz, vége. Ha erősödik- ráérünk. Huszonnégy évesek vagyunk... Most elkezdődött egy krízis, ami biztos változást hoz majd. Hogy milyen irányban, nem tudom. Nem olyan egyszerű, ahogyan gondolod.

Vera bólogat, simogatja a kezem. Van benne valami különös egyszerűség, ami megragad, s mintha egy könnycsepp is csillogna a szemében... Vagy én látom rosszul?

Nem látom rosszul, de most nincs kedvem töprengeni az okán. A szemébe nézek, Picurról mesél, hogy micsoda jópofa hapsi, de csak egy szennyezett víztükröt látok. Higanyszerűen folyik, átbújik a higany alatt, majd elkanyarodik. A vár dideregve húzza össze magát, a Zobor úgy terül el, mint akinek melege van. Roxána is nekidől a korlátnak. Mind a ketten vizsgáztunk. Ő megcsinálta. Én majdnem. Ballagunk végig a folyó mentén, míg ki nem érünk a városból. A nap rózsaszín, mint egy tintahal. Enyhe szél támad, s Roxána arca eltűnik a hosszú, barna hajszálak mögött. De aztán megkeresem az ajkát, nem nehéz rátalálni. A nap söröshordóként gördül le az égről. Vibrál a táj, valami reccsen a lábunk alatt. Csont? Vagy dióhéj?- ... igazam van? Nem lett volna érdemes! - jut el tudatomig Vera hangja, és kérdőn néz rám. Csak nehogy észrevegye, hogy már megint máshol jártam!- Hát persze, hogy igazad van. Mint mindig. Ne rendeljünk még valamit?- Kösz, most már tényleg mennem kell. Ha úgy gondoljátok, gyertek el holnap, Roxi tudja, melyik az a ház. Ha esetleg valami baj lenne, hozzám is lejöhetsz, ott is aludhatsz...

Kicsit furcsán nézhetek rá, mert mentegetőzni kezd...- Csak ha valami probléma adódna köztetek...