Irodalmi Szemle, 1991
1991/4 - Walter Ciszek: Oroszországban Istennel I. (Lőrincz Kató fordítása)
Walter Ciszek nen, te szerencsétlen flótás.“ Aztán címeket kiabáltak felém, hogy kit keressek fel a hozzátartozóik közül, mondjam meg, hol vannak, hogyan élnek. Megígértem, hogy megteszem, amit tudok. Az őr levezetett az alagsor egy kis cellájába, ahová azokat zárták, akiket frissen hoztak be a börtönbe, vagy éppen kiengednek innen. Mielőtt rám zárta az ajtót, két kérdőívet tett az asztalra. Azonosítási ívek voltak. Röviddel azután újra benyitott az őr, és egy egész kenyeret meg egy papírba csavart kevés cukrot hozott. Egyből nekiláttam a kenyérnek anélkül, hogy elgondolkoztam volna azon, miért is kapom mindezt. Már majdnem a fél kenyeret megettem, amikor az ajtó újból kinyílt, és három férfi lépett be. Köztük volt a fekete hajú fiatal hadnagy is, NKVD-egyenruhában. Elismételte a szokásos kérdéseket: neve, születési adatai, mivel vádolják. Az utóbbira a törvénykönyv paragrafusának és bekezdésének számával válaszoltam: 58:10:2. Ez azt jelentette, hogy „felforgatás céljával folytatott agitáció“. „Jöjjön velünk“, hangzott a felszólítás. Előttem ment a hadnagy, mögöttem pedig a két őr lépkedett, s kíséretükben elhagytam a permi börtönt. A börtön udvarán várakozó rabszállító kocsihoz vezettek. Közepén szűk folyosó, amelyből vasketrecek nyíltak. Ablak nem volt rajta. A ketrecben csak állni lehetett, s amikor elindult az autó, mint a játékautomatában a golyó, úgy ütőd- tem egyfolytában egyik faltól a másiknak. Talán egy negyed órát tartott az utazás, amikor kinyílt az ajtó, és a hadnagy újból elismételte a kérdéseit - neve, születési adatai, mivel vádolják. Ezúttal válaszaimat egy papírról ellenőrizte. „Rendben“, mondta, és kinyitotta a ketrecet. A permi vasútállomáson ismét a hadnagy ment előttem, mögöttem pedig a két őr jött. „Közvetlenül mögöttem jöjjön, és ne nézelődjön“, szűrte ki a szavakat fogai közül a hadnagy. Meglepődtem, amikor a vágányok mellett viszontláttam a bőröndömet. A hadnagy újból rám szólt: „Üljön a bőröndjére és legyen csendben.“ Majd hozzátette: „És ne nézelődjön.“ Amint a vágányra befutott egy személyvonat, az őrök az egyik vasúti kocsi ajtaja felé lökdöstek. A kocsi az utolsó fülke kivételével telve volt utasokkal. A hadnagy felszólította a fülkében ülő két lányt, keressenek maguknak máshol helyet. A lányok megragadták csomagjaikat, és gyorsan elhagyták a fülkét. Azokban a napokban senki sem mert az NKVD-vel szembeszállni. A hadnagy parancsára az ablak mellé ültem. Az egyik őr mellém telepedett, a másik a fülke ajtó melletti sarkában foglalt helyet. Az, hogy kinézhetek az ablakon, a jelek szerint senkit sem zavart. Hosszú idő óta ez volt az első kapcsolatom a külvilággal, bár csak a vonat ablakán keresztül. Volt ebben valami valószínűtlen. mintha egy filmet néznék. Amikor a vonat elindult, nem tudtam, milyen irányba tartunk, mert tájékozódási képességemet teljesen elvesztettem. Csak másnap, amikor a vonat Kirovba érkezett, tudtam már biztosan, hogy Moszkva felé tartunk. Fejemet az ablakkeretnek támasztottam, s mintha aludnék, imádkozni kezdtem. Az imádságnak ez a módja tartotta bennem az erőt, ennek segítségével őriztem meg a bátorságomat. Az őrök felváltva szálltak ki az állomásokon, és hordták a vasúti büfékből az ennivalót, ám nekem nem adtak belőle. Kezdtem sejteni, miért is kaptam azon
