Irodalmi Szemle, 1991
1991/4 - Walter Ciszek: Oroszországban Istennel I. (Lőrincz Kató fordítása)
Oroszországban Istennel a reggelen a permi börtönben egy egész kenyeret. Ennek kellett volna kitartania, amíg úticélunkat el nem érjük. Már bántam, hogy a kenyér felét még Permben megettem. Elhatároztam, a maradékot a lehető legkisebb adagokra osztom. Másnap reggel az egyik őr felébresztett, és kivezetett a mosdóba, még mielőtt a többi utas mozgolódni kezdett volna. Ezután a fülkében megettem az aznapra szánt kenyéradagom egy részét, és éhesen néztem őreim bőséges reggelijét. Aznap délután a két őr további bőséges lakomát tartott: sült halból, borókabefőttből és tejből nagy mennyiségben. Ebből sem kínáltak meg, bizonyára megtiltották nekik. A tény azonban, hogy egész úton falatoztak, csak fokozta az éhségemet. Annak ellenére, hogy apró falatokra osztottam maradék kenyeremet, időnként kénytelen voltam elhatározásomat megszegni, és beleharapni a kenyérbe. Aznap este végleg búcsút mondtam elhatározásomnak, és az egész maradék kenyeret, sőt a cukrot is megettem. Egyszerűen képtelen voltam az evést abbahagyni, annyira éheztem. Másnap már nem volt semmi ennivalóm. Reggel az egyik őr, szokásukhoz híven, a soron lévő állomáson alaposan bevásárolt. Hozott kenyeret, vajat, sajtot és több csésze kávét. Illatára összefutott a nyál a számban. Amíg falatoztak, képtelen voltam levenni róluk a szemem. Amikor a vonat hirtelen megállt és az egyik őr ki akart nézni a folyosóra, meglökte a hadnagyot, s annak kiesett kezéből a vajaskenyér. Káromkodott, majd a kenyeret berúgta az ülés alá, és kiment a folyosóra. A vajjal felfelé heverő kenyér valósággal megbabonázott. Egész nap azon igyekeztem, hogy lábammal a szemben lévő ülés alól úgy halásszam elő, hogy az őrök ne vegyék észre. Azt hiszem, életemben soha nem tettem ekkora erőfeszítést ennivaló megkaparintásáért. Végül lábujjaimmal megérintettem a kenyérszeletet, magam felé toltam, majd- valahányszor a szemben ülő őr elfordult - lehajoltam, s megpróbáltam felvenni. Ha az őr felém fordult, úgy tettem, mintha a lábamat vakarnám vagy a zoknimat igazgatnám. Egy alkalommal hirtelen felém fordult, s én éppen megérintettem a kenyeret. Kétségbeesésemben megszólaltam: Pozsaluszta! Az őr nem válaszolt, csak merőn nézett, miközben felvettem a vajas kenyeret. Ebben a pillanatban belépett a hadnagy. A kenyeret hirtelen a tenyerembe markoltam, és a kezemet karba tettem. Kíváncsi voltam, szól-e az őr a hadnagynak, de hallgatott. Amikor a hadnagy újból kiment a fülkéből, és az őr feléje fordult, az egész kenyeret a számba gyömöszöltem. Végre enyém volt a zsákmány! Aznap este megérkeztünk a gorkiji állomásra. Itt különleges egységek szállták meg a vonatot, és a háborús előírások értelmében a szerelvény teljes sötétségben folytatta útját Moszkva felé, ahová hajnalban érkeztünk. A vágányokon, amerre csak a szem ellátott, tehervonatok várakoztak, ágyúkkal, tankokkal, buldózerekkel és egyéb katonai felszereléssel megrakva. Amint vonatunk megállt, kivezettek egy teherautóhoz. Felszálltam, s a kocsi nyomban elindult, ám kisvártatva megállt. Odakint kiabáltak, parancsokat osztogattak, s amikor a kocsiajtó kinyílt - a teherautó hátsó részén ponyva helyett egy ajtóval ellátott fémlemez volt -, mintegy harminc embert lökdöstek be a kocsiba. Bár tülekedés támadt, örültem, hogy végre szót válthatok valakivel. Tizenöt és huszonöt év közötti fiúk és lányok voltak, akiket - mint megtudtam tőlük- búza- és tyúklopás miatt fogtak el. Valamennyien kolhozban dolgoztak. Amikor a teherautó újra megállt, név szerint szólították őket, s én megint
