Irodalmi Szemle, 1991
1991/4 - Walter Ciszek: Oroszországban Istennel I. (Lőrincz Kató fordítása)
Oroszországban Istennel tam megszokni, annak ellenére, hogy gyakran nyílt erre alkalmam. Első kihallgatásomkor leültetett, majd hosszú csend után megkérdezte: Ki maga? Elkezdtem mondani a történetemet, de leintett. A szekrényhez lépett, és annak legfelső fiókjából egyenként kivette a letartóztatásomkor elkobzott tárgyakat. A két üveg bort, a fogmosóport és az összefirkált papírt. Szó nélkül elém rakta őket. Ha azt hitte, a bizonyítékok terhe alatt összeroppanok, csalódnia kellett. Most rajtam volt a sor, hogy elmosolyodjam. „Tagadja, hogy mindez a magáé?“, kérdezte. „Nem tagadom“, válaszoltam. „Hát akkor hogyan tagadhatja, hogy német kém és szabotőr?“ Erre elmondtam neki, hogy a port Csaszovojban vettem fogmosásra, a papírlapon pedig a házmesterné kisfiával gyakoroltattam az azbukát. Ami pedig az úgynevezett nitroglicerint illeti, kóstolja meg, mondtam neki, az misebor. Szó nélkül félretolta az üveget, és újabb kérdésekbe kezdett. Kivel álltam kapcsolatban? Milyen információkat adtam a németeknek? Ha nem vagyok kém, miért utaztam álnéven? Hogyan kaptam utasításokat Németországból? Mit tudok a német inváziós tervekről? Legalább egy óra hosszat újból és újból feltette ezeket a kérdéseket, s engem már a farkát kergető kutyára emlékeztetett. Közben jegyezgetett. Végül azt mondtam neki: értse meg végre, hogy nem vagyok német kém, s ha a történetem nem tetszik, találjon ki helyette mást, hisz minden rám vonatkozó tényt ismer. Erre öklével az asztalra csapott, és behívta az ajtó előtt álló őrt. Egy pillanatig azt hittem, agyonlövet, de ehelyett visszaküldött a cellámba. így kezdődött a kihallgatások sorozata Permben. Volt olyan nap, hogy kétszer is kihallgattak, néha viszont egyszer sem. Előfordult, hogy a kihallgatásom egész nap tartott. Máskor viszont csak egy-két órát. A kérdések állandóan ismétlődtek. Néha órákig ültem merev derékkal a szék szélén, máskor meg, ha a kihallgatónak nem tetszett a válaszom, úgy pofon ütött, hogy végigvágódtam a padlón. A Permben töltött hónapok alatt a kihallgató tiszt kétszer vagy háromszor bevezetett egy vastag szőnyeggel borított, hangszigetelt falú helyiségbe, ahol gumibotokkal ütötték a fejem, s ha megpróbáltam lehajtani, az arcomba kaptam az ütést. Ezek a fájdalmas procedúrák általában néhány percig tartottak, és kizárólag azt akarták velük elérni, hogy a következő kihallgatáson az újabb ütlegektől való félelmemben jobban együttműködjek a kihallgatóval. Néhányszor előfordult, hogy kihallgatás után nem a közös, nagy cellába vittek, hanem egy teljesen sötét, rendkívül meleg kis helyiségbe, ahol majd megfulladtam. Néha órákig, máskor egész éjjelre ott tartottak. Ilyenkor azt mondták, gondolkozzam el a kérdéseken és a válaszaim pontosításán. A kihallgatások során világossá vált, hogy tudják rólam: amerikai pap vagyok, Rómában tanultam, és lengyel útlevéllel kerültem Oroszországba. Az, hogy a lengyel irataim hamisak voltak, nem zavarta őket. Ezt ritkán említették. Állandóan azt állították, hogy német kém vagyok, és a kémkedésemről akartak részleteket megtudni. Más nem érdekelte őket. Egy szeptemberi hajnalon az őr bekiáltotta a nevemet, és hozzátette: „Minden holmiját hozza magával.“ Ez viccesen hangzott, mert a rajtam lévő ruhán kívül csak egy darabka kenyerem volt. A tapasztaltabbak körém sereglettek, és egyre mondogatták: „Kikerülsz in-
