Irodalmi Szemle, 1991

1991/4 - Walter Ciszek: Oroszországban Istennel I. (Lőrincz Kató fordítása)

Walter Ciszek

„Miért ültették le, apus?“, mordult felém egy tizenhét év körüli, élénk tekintetű fiú.

„Azt mondják, német kém vagyok“, válaszoltam, és elmondtam letartóztatásom történetét. A fogmosó por lőporrá minősítésének nagy sikere volt. A fiúk harsány hahotával fogadták. Úgy láttam, befogadtak. Mindegyikük elmesélt egy tőbbé-kevésbé humoros történetet, s amikor elérkezett az ebéd ideje, az első csajka kását felém nyújtották. Este pedig a padlón én kaptam a legjobb fekvőhelyet.

Máspan reggel, az őr kíséretében, vonattal a permi körzeti börtönbe szállítottak. Itt újból lefényképeztek, tetvetlenítettek, kopaszra nyírtak, és bevezettek egy terembe, ahol akkor még csak öten voltak, de estére már több mint százan lettünk. Úgy tűnt, hogy a német invázió miatt az oroszok mindenkit őrizetbe vesznek, akire a gyanúnak a legkisebb árnyéka is esik. Voltak közöttünk tanítók, munkások, alacsonyabb beosztású kormánytisztviselők, jogászok, sőt még katonák is. Amint teltek a napok, egyre többen lettünk, és a cellában a légkör felforrósodott. A foglyok érthetően ingerültek voltak, s a parázs veszekedéshez már annyi is elegendő volt, hogy valamelyikünk véletlenül meglökje a másikat. Egyik nap egy tatár fiút löktek a cellába, akinek a hóna alatt két kenyér volt. Mivel becses kincsén nem akart osztozni, néhányan nekiestek, és ütötték-verték, ahol csak érték. Senki sem sajnálta a magatehetetlenül fekvő fiút, mialatt elégedetten osztoztak a kenyerén. Itt az volt a szokás, hogy az újonnan érkezettek első nap nem kaptak élelmet. Másnap reggel már neki is járt a hatvan deka kenyér, két kockacukor és egy kis meleg víz. Az ebéd minden nap fél liter leves, a vacsora pedig háromkanálnyi kása volt. Ez lett volna a fejadag, amihez azonban nem mindenki jutott hozzá, mert az őrök ugyan betolták a vödröket a cellákba, de az élelem elosztását a foglyokra bízták.

Két hónapig voltam ebben a cellában, közben körülöttem sorstársaim állandóan cserélődtek. Arról, hogy mi lett azokkal, akik elkerültek a cellából, fogalmunk sem volt. Martin, az egyik permi autógyár középkorú mérnöke azt feltételezte, azért került ide, mert fiatalkorában trockista volt. Az egyik kihallgatás után odajött hozzám, nekem adta az inge alatt rejtegetett kenyértartalékát, s arra kért, ha egyszer innen kikerülök, keressem fel a feleségét, mert őt bizonyára rövidesen kivégzik. Aznap este elvitték, és többé nem láttam.

Az őr időnként bekiáltott egy nevet a cellába, s ilyenkor az illetőt kivezették. Némelyek soha nem jöttek vissza, de többnyire a foglyok csak kihallgatásra mentek. Volt, aki sírva jött vissza, mások felháborodva, vagy lehangoltan, nemritkán pedig kékre-zöldre verten. Azok, akik régebbi tisztogatások során kerültek ide, tanácsot adtak, hogyan viselkedjünk a kihallgatáson. Rövidesen meggyőződtem arról, hogy a tanácsnak kevés hasznát vehetjük, ha belépünk a kihallgatóterem- be.

Itt Permben hallgattak ki először komolyan és részletesen. A megérkezésem utáni napon az őr kihívott, és egy kis irodahelyiségbe vezetett. Nem volt sem impozáns, sem félelmetes: berendezése egy asztalból, két székből és egy vasszekrényből állt. A kihallgató tiszt magas, fekete hajú, finom arcvonású férfi volt, akit bárki tudósnak nézhetett volna. Higgadt, kifejezéseiben rendkívül pontos és nyilván jól felkészült volt. Káromkodással tűzdelt beszédét azonban nem tud-