Irodalmi Szemle, 1991

1991/4 - Zeman László: Szempontok Márai Sándor prózájának stílusvizsgálatához

Zeman László

gosan“ (58; j. e. b.), „Tibor szép, ismételte“ (59; j. e. b.), s hasonlóképpen jelöletlen egyenes beszéd formájú belső monológjában - 191-195. s másutt.

Akárcsak az előbbinél, Ábel belső monológja egy teljes szakaszt vesz igénybe, miközben az auktoriális elbeszélő csak keretezi:

„A kávéház forgóajtajában álltak. A színész kezét fogta még egy pillanatra. A római császárok abszolút uralkodók voltak. Amadéban van valami Néróból. Igaz, hogy Néró is színész volt. Különben te vagy az első felnőtt ember, akit

tegezhetek,

........Azt mondja, hogy Barcelonában is járt. Lehet, hogy hazudik.

.

.. Itt jön Kikinday úr, akit a mandarin halálra ítélt. ... Most nevet, látom az aranyfogát. A színész elengedte a kezét. Beléptek a forgóajtóba.“ (60-62; j. e. b. bizonyos kettősséggel); „Ábel lassan, egyenként szedte össze a kártyalapokat. Oneász, bank, fuccs, kártyavár, kérek egyet, laufot adok, nem adok laufot. Ernő sosem adott laufot. Havas kezében csattogott a kártya. Kicsoda Havas? A városi zálogház tulajdonosa. Miért álmodik hetek óta vele?“ (70; j. e.

b., sz. f. b.)

A szövegalakítás idézett formái egy-egy esetben más alakhoz kapcsolódnak, de jellegzetes és elválasztó kivétel Ernő és Béla alakja. A belső láttatás ilyen jellegű megoldása néhány mondat erejéig megvan a színésznél, s jelentősebben Prockauerné perspektívájában. A több szemszögű tükröztetésben pedig Tibor alakjának különneműsége, az alak különállása azáltal is hitelessé és meggyőzővé válik, hogy belső monológban jelenik meg: „Beszélni kell Havassal, s holnap, ha Ábel fütyül, azt mondom, hogy nem érek rá. Talán levelet írok apának, megkérem, hogy jöjjön haza..." (189; j. e. b.), „Valaki csalt közülük, gondolta. Az egész játék piszkos, már régen piszkos." (190; j. e b. és sz. f. b. egyaránt lehet; a szakaszban az elbeszélő tudatábrázolását folytatja, illetve beleszövődik); „Ez a barátság fáj. Nem bírom ezt a barátságot." (uo.)

Ha a vázoltakhoz hozzávesszük, hogy a regényben hosszabb részekre terjednek ki az elbeszélést többé-kevésbé szkénikussá alakító, tömör replikákból álló párbeszéd, amilyen például a megjátszott, fiktív találkozás a tanárokkal (114— 117), Ábel és Tibor dialógusa (278-280), vagy némileg más jelleggel a színésznek sorokba ágyazott nyilatkozatai (20 és kk.) stb., másrészt a nagyobb terjedelmű monológszerű vallomások (1. 108-110 és másutt), valamint további átváltásként Havasnak, a zálogosnak önmagáról szóló, a leginkább személyes élményt távoli- tó 3. személyben elmondott története, amely megadja a regény eseménysorának hiányzó láncszemeit, s ismétli szövegalakító eljárásait - mindez az elbeszélő perspektíva állandó változásáról, vibrálásáról vall.

Eszerint az átkapcsolás, amely két mondat határán az objektív elbeszélő szövege és a jelöletlen egyenes beszéd között fennáll, az átszövődésekkel együtt a szövegszerkesztés és a kompozíció egészére is jellemző. A megfigyelhető kontrasztképzésnek e módja s egyebek közt a rövid mondatok dinamikája vagy tematikailag a „suszter“ és a zálogos alakja irodalmi háttérként a német expresszioniz- must idézik. S az elmondottakból következtetve állíthatjuk, hogy A zendülők a szerző későbbi műveihez viszonyítva még „nyers“, ami azonban nem hiánya, hanem stílusának, expresszív realizmusának alapvető tényezője. „Nyomelemnek“ vehetjük e vonatkozásban akár az említett rövid mondatok gyakoriságát, a „nyelvek a nyelvben“ elv bizonyos fokú érvényesülését (a „suszter“ retorikája.