Irodalmi Szemle, 1991

1991/4 - Zeman László: Szempontok Márai Sándor prózájának stílusvizsgálatához

Szempontok Márai Sándor prózájának stílusvizsgálatához

a zálogos udvariassági formulái), a nem irodalmi szintű szókincs használatát (suszter, puccer, gikszer, sláger-a. kártyajáték kifejezése s más), tehát olyan jegyeket, amilyeneket későbbi műveiből nem tudnánk idézni.

Az előbbiekben nem foglalkoztunk behatóbban az elbeszélővel, most néhány észrevételre szorítkozva csak jegyezhetjük meg, miszerint kommentárjaiban az általánosra, törvényszerűre hivatkozás A zendülőkből sem hiányzik, de gyakorisága és jellege szerint nem annyira feltűnő, mint a későbbiekben (egy példával: „Mikor a színész megjelent a városban, a banda már összeverődött. Vannak kristályosodási folyamatok minden emberi közösségben, melyeknek nem ismerjük törvényeit.“, 52). S amikor „a városról“ szól, közlése bensőségessé válik, 3. személyről 2. személyű megszólításra tér át, amelynek a címzettje lehet az olvasó, de felfoghatjuk az elbeszélő önmegszólításaként is: „A szülőváros pedig nem templomtorony és nem tér szökőkúttal ... a szülőváros egy kapualj, ahol először gondoltál valamire, pad, amelyen ültél és nem értettél valamit“; a tudósítás egyébként jelen idejű, s az elbeszélő Ábel alakját is bevonja (80—85)4.

Az átváltások expresszivitását a fejezetek és szakaszok szintjén fokozza a kompozíció vágástechnikája, amely a történés haladványosságát bizonyos módon átszegmentálja.

A zendülőkke\ szembeállítható Vendégjáték Bolzanóban című regény részletesebb tárgyalását most elhagyjuk; rá vonatkozólag esetleg még arra mutathatunk rá, hogy benne a stílus „egyöntetűségét“, a „kiegyenlítődést“ már a homogenizáló fejezetcímek is jelzik, s a párbeszédhelyzetben elhangzó, valamint egész fejezetre kiterjedő „egyszemélyes dialógus“ Én-formájának fogalmazásmódja az Érformájú elbeszélőétől, ismételjük, nem különbözik. Sőt, az epizódalakok megszólalása mint a főalaknak két személyre osztott belső vitája, metaforikusán alkalmazva a bahtyini érveséit - egyetlen szónak kéthangúsága érvényesül (vessük össze a „toscanai nő“ és a főhős szólamait, főképpen pedig a „szerződés“ és a „vendégjáték“ résztvevőiét; a hasonlóság-azonosság egyik mozzanata, hogy át tudják venni egymás szavait is, s a tettlegességig fajuló párbeszéd Giacomo és Balbi közt sem drámai, hanem értekező). Feltételezzük továbbá, hogy a Vendégjáték szövege líraiságával összhangban A zendülőkénél sokkal ritmizáltabb (az egzakt vizsgálat a mondatszakasznak és ütemképleteinek statisztikai feldolgozását igényli).

4. Vázlatunk lezárásaként vethetjük fel a kérdést, hogy a felsoroltak mennyiben járulhatnak hozzá a Márai-jelenség megismeréséhez. F. K. Stanzel az epikai alapszituációk vizsgálatának a jelentőségét abban látja, hogy a regény értelmét- jelentését csak a „tartalom“ és az elbeszélő aktus egymásra vonatkoztatásával érthetjük meg, vagy más szóval, hogy az el - beszélés, a közlés módja átjárja és alakítja a tartalmat (1979, 35 és kk.); L. Doležel szerint a narrátor vizsgálata által a mű valamennyi szerkezeti elemét, eszmeiségét, alakjait, cselekményét, az idősíkokat és a szövegformáló eljárást egységükben fogjuk fel (1973,125). Esetleg még egyetemesebben fejezve ki ugyanezt: stílusa által az alkotásra mint műalkotásra jellemzően követhetjük egyébként a művön kívül is létező értékeknek „in statu nascendi“ realizálódását (vö. Jankovič 1976, 109-110), ami az irodalmi mű irodalmiságának lényege. S bár nem vetjük fel most a „végső konnotációk“