Irodalmi Szemle, 1991

1991/4 - Zeman László: Szempontok Márai Sándor prózájának stílusvizsgálatához

Szempontok Márai Sándor prózájának stílusvizsgálatához

dúl), vagy a szerző szövegeiben kizárólagos, a beszélt nyelvben járatos „(két) év előtt“ kifejezés a normatív „(két) évvel ezelőtt“ helyett (azaz ennek sincs ez esetben beszélt nyelvi értéke). Megjegyezhetjük még, hogy A zendülőkben sem cserélhető ki a „suszter“ szóalak, amely valójában süllyesztő, de épp ilyen természetű konnotációi és már a szó alakjában is kifejeződő kontraszt a mű szerves eleme.

A mikrostilisztikai jelenségeket érintve utalhatunk arra, hogy a jelzett szó jelentését olyannyira találóan egyénítő és fokozó „jelzők“ mellett az olvasó emlékezetébe vésődik a paradox, egymásba váltó ellentétekre épülő jellemzés, mint amilyen a Vendégjátékban ismétlődő „cseléd és rokon“, s ugyanebből a regényből a „rongyos pompa“, „egyszerre ajándékozó és fosztogató (kézszorítással)“, „szaporabeszédű és pergőnyelvű hallgatással“, „az érdek és a környezet tehetetlenségének készsége„bánatos és fogcsattogtató“; „-Egy tőr, - ismételték, szakszerű elismeréssel és tájékozatlanul“, s még teljesebb azonosításként: „hogy ez a hazugság mégis igaz“. S a jelzőkkel kapcsolatban felfigyelhetünk arra, hogy a megkülönböztetést az író prózájában feltűnő gyakorisággal látja el a határozatlan „egyfajta“ (ember, fogalom, erény stb.).

A szépirodalom nyelvében már Csokonai lírájában és Jókai prózájában jelentkezik áthatóan a tudományos s ezen belül a természettudományi szókincs. Expanziója a 20. században Juhász Ferencnél és Déry Tibornál a legerősebb, de a tendencia a Nyugat íróinál, Füstnél, Kosztolányinál s másoknál is megvan; napjainkban Esterházy aknázza ki a szaknyelvit; a Márai-próza intellektuális, reflexív és esszészerű jellegével összhangban természettudományi képeinek eleme. Még a Vendégjátékban is ismételten és ismétlődve merülnek fel az alkotórész, bélrendszer, délkör, fémjelzett, folyamat, hajszálcsövek, képlet, kórkép, kötőanyag, kőzet, nehézkedés („a nehézkedés törvényei“), nyersanyag, vonzás („von- zás és nehézkedés“), vegyülés s más szaknyelvi kifejezések. A fehér fény színképére vonatkozó tudományos ismeret köznyelvi tolmácsolásban jelenik meg a „vendégjáték“ értékelésekor: „e kalandból, mely hófehér, mint a frissen hullott hó és a tavaszi fellegek, igaz, hogy az újkori tudomány tanítása szerint a fehér szín egyesíti magában az összes többi színeket“ (329. 1.).

3. A felsoroltak kaleidoszkópja alapján kialakíthatnánk bizonyos részleges ösz- szefüggéseket. A részelemek tulajdonképpeni funkciói azonban csak a művek felépítésének magasabb szintje, a narratív szerkezetek felől, a regény konstrukciós elvének számbavételével láthatók be. A narráció szövegalakító módszerének, az ún. elbeszélő-perspektívának a vizsgálata a kortárs irodalomtudomány középpontjába került. E helyütt nem bocsátkozva részletezésébe, csak utalhatunk rá, hogy a Márai-próza elemzésében is kiindulhatunk Franz K. Stanzelnak a „tipikus elbeszélő szituációkra“, epikai alaphelyzetekre vonatkozó okfejtéséből. Teóriájában a közlés mikéntjét („Ki szól a regényben?“) elemezve modellálja a narratológiában hagyományossá vált három sarokpontnak, az Ich-forma, az Er-forma és az alak „közvetlen“ láttatásának (perszonális alaphelyzetnek) sajátosságait (1955,1964,1979). Az Er-formájú elbeszélésben, amely tipikusan auk- toriális, azaz az elbeszélő a megjelenített, az alakok világán kívül áll (jellemző megoldása a cselekményről szóló tömör tudósítás - vö. 1955, 46, 104 és másutt; s a szerző jellemzőjének tudja be az esszészerű kitérést, tehát az e 1 - vonatkozta-