Irodalmi Szemle, 1991
1991/4 - Zeman László: Szempontok Márai Sándor prózájának stílusvizsgálatához
Zeman László tást is mint az „író“ értékelését - uo. 47). Az Én-regényben az elbeszélő egyike a résztvevőknek, miközben, aszerint hogy többé vagy kevésbé válik benne ketté az elbeszélő-én és az élmény-én, akár az Er-forma auktoriális nézőpontját is felveheti. A harmadik alaphelyzetben, a perszonális nézőpont felől az elbeszélő látszólag hiányzik, s a megjelenített valóság az alak észleléseként mintha közvetítés nélkül tükröződne, tevődne át az olvasóra (a teória befogadásközpontú). Jellegzetes módszere a „kamera-módszer“, a tudatáram leképezése. (Nyelvi realizálódásának, amint tudjuk, a modern prózában egyik lehetősége a mondatszerkezet lazulása, a hiányos szerkesztés, a közvetlenség jegyében szavakra bomló, gyakran nominális kifejezés, azaz a beszélt nyelvet idéző elliptikusság és a megfelelő szóhasználat. Mindez Márai prózájából hiányzik, azt ugyanis stílusának „kifejlett“ formája kizárja). A szerző triadikus modelljének vázolt „háromszögelési pontjai“ három bináris oppozícióval határozhatók meg: a személy (1. személyű : 3. személyű elbeszélő), a perspektíva (külső : belső perspektíva) és a „modus“ (elbeszélő : hiánya, közvetlen tükrözés) oppozíciójával, s azokat kör alakjában rendezve juttatja kifejezésre, hogy a tipikus szituációk ideális alaphelyzetek, amelyek egy-egy művön belül s a műfaj történetében egymás felé mozoghatnak, mozognak. E mozgás, módosulás, átváltás az egyik nézőpontról a másikra a felépítés ritmikai tényezője (lásd Stanzel 1979, 3. fejezet). Márai prózájának vizsgálatában épp ennek a mozgásnak, kitérítésnek, átváltásnak az iránya meghatározó. Feltételezzük például, hogy regényeiben az Én-forma és az Er-forma közt nincs különbség, s a kettő általában pusztán grammatikai eszközökkel átírható egymásba. Emellett az alak látásmódja, a belső perspektíva is jelentős mértékben érvényesül. A részletes feldolgozást illetően pedig úgy hisszük, hogy az életmű két sarokpontját A zendülők és a Vendégjáték Bolzanóban című regény képezi, illetve e kettőnek stílusvizsgálata a többi levezetéséhez elegendő támpontot nyújt. Tudniillik az idézett mozgás, átváltás kontúrjai A zendülőkben a többihez viszonyítva élesebbeknek minősülnek, az író stílusának az egész szöveget kiegyenlítő hatása ebben még nem teljesedik ki olyannyira, mint az „egy mondatnak“ képzelhető Vendégjátékban vagy pedig olyan művekben, mint A gyertyák csonkig égnek, A sirály s másokban. K. Stanzel a kortárs narratológiai kutatásokat figyelembe vevő, „kiigazított“ modelljében (1979) többször utal L. Doležel következetesen bináris megoldására, aki az elbeszélő hagyományosan auktoriális szövegének s e szöveget átformáló átképzeléses beszédmódnak módozatait mint két síknak, az elbeszélő síkjának és az alakok síkjának interferencia-jelenségét tárgyalja (Doležel 1960, 1964, 1967, 1973). A két szerző teóriáját és fogalomrendszerét egyeztethetőnek, egymást kiegészítőnek véljük, mivel azonban Doležel a szövegnek szabatos, nyelvészeti kategóriákban megadott leírását nyújtja2, a következőkben - akárcsak elnagyoltan is - az ő módszerét alkalmazva térünk ki A zendülők jellemzésére. Amint tehát már eddigi érvelésünkből is következik, A zendülők (Pantheon, Budapest 1930, 349 1.) alapjában véve Er-formájú s ezen belül több helyütt kifejezetten auktoriális és külső perspektívájú szövegformálását3 jelentős mértékben módosítja mindenekelőtt Ábel alakjánál a belső láttatás. Nyelvi-szövegi szinten
