Irodalmi Szemle, 1991

1991/4 - Zeman László: Szempontok Márai Sándor prózájának stílusvizsgálatához

Zeman László

ói“, amelyekben a túlírtság tartalmi tényező, legalábbis felvethető. A Szindbád hazamegy rájátszás vagy a Krúdy háza cikk önvallomása (Ég és föld, 156-7) közvetett fogódzó. S a prózatípus vizsgálatába fejlődéstani viszonylatban Eszterhá- zyékat vagy a csehszlovákiai magyar próza újabb kísérletezését (Grendel Lajos) bevonhatónak tartjuk. Részletező elemzés tárhatná fel, mennyire elválasztó benne az általánosra hivatkozás, a tétel megnevezése és bizonyítása. Szemléltetésére ragadhatjuk itt ki a Vendégjátékból nem is az elbeszélőt vagy a főhőst idézve, hanem a „toscanai nő“ replikáját, a pascali „Le coeur a ses raisons...“ átírását (Vendégjáték Bolzanóban. Révai, Budapest 1940, 162-3). A Márai-próza felfokozott érzékletességével együtt jelenvaló intellektuális jelleg, más szóval esszészerűsége regényeinek műfaji körülhatárolásaként s egyéni stílusának ismérveként érvényes. Cikkeinek, tanulmányainak, esszéinek szövege eszerint a regényekbe beépíthető. Az írás létformájának kérdése A zendülőknek, a Vendégjátéknak s több más regénynek visszatérő motívuma. A regényalakoknak teóriájuk van önmagukról, s azt rendszerint szabatosan kifejtik (lásd Lajos önérté- kelését-okfejtését az Eszter hagyatéka című regényben).

2. A vázoltakat nyelvi-szövegi vetületűkben „gyűjtögető módszerrel“ is kitölt- hetjük. Ennek stilometrikus megtoldása, a nyelvi kategóriák jellegének és számának, valamint szövegbeli eloszlásuknak számbavétele feltárhatja a szövegformálás jellemző tulajdonságait, amelyek akár egy-egy regényt tekintve, akár a regények haladványában az író stílusát fokozottan egyöntetűvé teszik. Az egyöntetűség, egységes átformáltság, tudjuk, általában is a stílus ismérve (ennek felel meg már a részlet alapján foganatosítható olvasói ráismerés-azonosítás), s a vizsgált prózában olyan fokúvá válik, mint ahogy azt a Vendégjátékban tapasztalhatjuk, tudniillik, hogy a regény egyetlen hosszú, összetett mondatnak tűnik, amelyben az elbeszélő és az alakok ugyanazt a nyelvet tudják, a harmadik szemé- lyű elbeszélés és a párbeszédek én-formája felépítésükben és kifejezésanyagukban nem tér el egymástól. Rávezetésként idézhetjük, hogy az elbeszélő az „író“ és a fodrász „anyanyelvéről“ mint az alvilág nyelvéről metanyelvi minősítést nyújt, de ennek nincs nyelvi kitevője (vö. 137. 1.; igaz, itt érvelhetnénk azzal is, hogy a regény szövege tulajdonképpen „fordítás“). A modern regényt jellemző bahtyini dialógusjelleg tehát a „nyelvek a nyelvben“ többszólamúságáig, a nyelvi rétegzettség stilizálásáig nem üt (s nem üthet) át. Úgy véljük, hogy A zendülők prófétai hangvételű „suszterének“ van a legegyénítettebb nyelve. A Vendégjátékban az egy-két szavas olasz és francia idézetek tartják a „regisztert“, és sajátosan - a nyelvi közvetlenségnek és a feloldásnak funkciójában jelenik meg műfaját, a kalandot is aktualizálva Giacomo önmagához szóló olasz beszéde (búcsú- zása-üdvözlése: „Adio...“, Initiamo...“, 270. 1.).

Az író nyelvhasználata ezek szerint mind az elbeszélő szövegében, mind az alakok párbeszédében választékos, irodalmi szintű paradigmát képvisel (az írottnyelvűségnek itt csak egyetlen alaktani jegyét iktatjuk: az egyes számú 1. és 2. személyű birtokjeles főnevek tárgyesete igen gyakran ragtalan), a Márai-féle „urbánus“ jelleg nyelvi együtthatójaként. S ezt nem bontják olyan jelenségek, mint a beszélt nyelvinek minősíthető „dühhel“ szóalak megjelenése (a Vendégjátékban mindkettő, a „dühhel“ és az írott norma szerinti „dühvei“ egyaránt előfor-