Irodalmi Szemle, 1991

1991/4 - Rákos Péter: Márai Sándor - az alkat és a folyamat

Márai Sándor — az alkat és a folyamat

írók szociográfiai, falukutató irodalmát, de a polgári életformát csorbítatlan valóságérzékkel, földközelből szemlélte. Műveiben a polgárság „eidoszának“ nemcsak misztikáját, szimbolikáját, líráját, metafizikáját lehet föllelni, hanem egy „polgárkutató“ szociográfia körvonalait is. Voltaképpen még a nagy népi hullám beköszöntése előtt, elannyira, hogy már csak stilometriai ismérvek alapján is összefüggéseket kell gyanítanunk az 1934-ben kiadott Egy polgár vallomásai és az 1936-ban megjelent Puszták népe között. A háztartási alkalmazottakról szóló helyzetjelentés „A cseléd és a gazda közötti viszonyt szabályozó 1876-i XIII. törvénycikkelyből“ bőségesen idézett szemelvényeivel szinte kísértetiesen hasonlít az Illyés vázolta pusztai képhez, s nemcsak azért, mert Illyés is cselédtörvényt idéz, igaz, hogy az 1907. évit. A rákérdező stílusformában való, statisztikailag is kimutatható kedvtelés mind Márai, mind Illyés könyvére jellemző. Ez persze némileg a műfaj természetéből is következik, nem szűkíthető hát le kettejükre. (Egy szervetlen betoldás: Németh G. Béla professzor emlékeztetett rá felolvasásom után, hogy a magyar szociográfiai irodalom nagy űttörői közül az említett kettőhöz harmadikul az Egy ember élete szerzője, Kassák Lajos is odaképzelendő. S ez vitathatatlanul így van, mint ahogyan egyébiránt eszünkbe jut ilyenkor Nagy Lajos Kiskunhalom c. írása, de Móricz Zsigmond Boldog embere is, s a sor még folytatható.) Nem tudom, nincs-e még abban is valami jelképes, hogy Márai is, Illyés is úgy vetődtek el szülőföldjükről Nyugatra, s váltak ott idegenül is otthonossá, hogy közben Budapesten viszonylag épp csak hogy átsuhantak: Illyés alig hogy, Márai sem igazán mélyen.

Mindez tehát már benne volt az emigráció előtti Máraiban, s így, ezekkel az adottságokkal lett a második nemzedékben egyszerre az elsőnek makacsabbul hagyományőrző s egyszersmind egy nemzedéknyivel modernebb folytatója. A „homo estheticus“ és „homo morális“, a szépséghitű és erkölcshitű magatartás közt Márai is vergődött és vívódott, de mint a fentebbiekből is kiviláglik, egyikhez sem kötődött olyan egyértelműen, mint Kosztolányi vagy Babits. Nem húzódozott oly finnyásan a napi politika alantas szövevényeitől, mint - programszerűen - Babits, de nem is volt képes a politikamentes s a világnézeti szempontokat oly felhőtlen lelki nyugalommal relativizáló művészetre, mint - programszerűen- Kosztolányi. Ugyancsak Rónay könyvében olvasom, hogy Ignotus „homo cir- cumspectus“-nak, azaz óvatos, körültekintő embernek mondotta Márait. Lehet ebben is némi igazság, de valójában az önként vállalt számkivetettségben született meg Máraiban - bizonyára nem előzmények és járulékos metamorfózisok nélkül - a „homo nonconformis“, az alkalmazkodni, idomulni nem tudó ember és író, s még inkább - az előzmények után talán némileg váratlanul s meglepően- az állhatatos és engesztelhetetlenül következetes ember, a „homo consequens“. Mintha az életmű a kiteljesüléssel egyidejűleg végletesen és véglegesen polarizálódott volna: az író konokabbul sáncolja el magát a számára elsődleges fontosságú szekunder irodalmi értékvilágba, s ugyanakkor tragikusabb reménytelenséggel regisztrálja a társadalom csődjének egyre szaporodó apokaliptikus előjeleit. A pálya második szakaszában mélyül el igazában az első szakasz értelme. Kimondom: ha alapvető is, természetszerűen mindent megalapozó az első szakasz, a második mint az első igazolása és betetőzése jelentősebb, fontosabb. Egész