Irodalmi Szemle, 1991
1991/4 - Rákos Péter: Márai Sándor - az alkat és a folyamat
Rákos Péter vé vált így Márai, éppen mert a második nemzedék az elsőnek nemcsak leszármazottja, hanem egyben kortársa is: olyik gesztusukat nem egyszer előlegezte, megelőzte, mégis amazok az elődök, ő az utód. Emberi és írói magatartását a lezárt pályára visszatekintve egyöntetűnek, mintegy előre megtervezettnek látjuk, de statikus mivoltában megrögződött szerkezetét a fentebb javasolt szemlélet alkalmazásával a spektrum színeire bonthatjuk: a kortárs magyar irodalom egy-egy jelentős alakja a spektrum egy-egy színárnyalatának felel meg; megszerkeszthetjük belőle magyar irodalmi ihletőinek a „térképét“. Megleljük benne mint élményvilágában és ízlésében alkalmasint a legmélyebben s legtitokzatosabban gyökerezőt, a Krúdy-élményt. Alkatában, az általánostól való idegenkedésében, az egésszel szembeállított részhez való vonzódásában, a módban, ahogyan a „jó ember“ és „rossz ember“ között különbséget tesz, csalhatatlanul felismerjük Kosztolányi hatását vagy legalábbis a vele való szellemi rokonságot. De megleljük pályája ívében és kisebb görbületeiben a babitsi pálya képére emlékeztető grafikont, az elefántcsonttoronyból a lövészárokba való kényszerű alászállást, a sziget-nosztalgiát, a kriptái csend áhítását, a babitsi Introibo hangvételét s a Vers a csirkeház mellől-t, a Jónás könyvét jóval megelőző eltökélt tettvágyat; de minden különösebb fáradtság nélkül összegyűjthetünk egy sor egyéb reminiszcenciát, Karinthy, Füst Milán s mások nyomait vagy - a „térkép“ metaforához tartva magunkat - a velük való „szomszédosságot“. Rónay László nemrégiben megjelent, úttörő Márai-könyvében temérdek efféle analógiát jelez, még többet sugall fejtegetései pregnanciájával. Úgy haladhatunk itt Márainak, az egyszeri és megismételhetetlen irodalmi jelenségnek a felderítése felé, mintha ismeretlen növényt iparkodnánk azonosítani a növényhatározó segítségével: észlelvén a megtévesztő és megejtő egyezéseket, fokozatosan, kizárásos módszerrel körülhatárolni és elkönyvelni az egyedi jelenséget, a „csodát“. Igen, a Kosztolányi elegáns és vállvonogató felülnézete; de honnan ez a keménység, ez a hajthatatlanság egészen a sanyarú dantei sors vállalásáig, a szorongás - nem mert attól tart, hogyha marad, nem engedik írni, hanem hogy nem engedik a maga módján hallgatni? Igen, a babitsi sziget-gondolat, de (Rónay erre is figyelmeztet) mennyivel politikusabb és praktikusabb kivitelezésben! Emígyen körülhatárolva és elhatárolva Márait mindattól ami nem ő, eljutunk az egyedi fenoménhoz, őhozzá. De másfelé is elágazik ez a tipológiai családfa. Amíg ugyanis Babits, Kosztolányi és a Nyugat nagy nemzedéke táján keressük Márai irodalomtörténeti helyét, még egy magától kínálkozó s hallgatólagosan feltételezett közegben mozgunk. S ilyennek is látszott a pálya logikája: a „sznobokra“ és „parasztokra“ leegyszerűsített térképen Márai helye csak egyféle lehetett. Most azonban, mikor a pálya lezárultával már egy szintézis körvonalai sejlenek fel: tarkábbnak látjuk a színképet, átfogóbbnak Márai gazdagságát: a népi irodalom felé is nyíltak művéből ablakok. Egy Márai és Németh László közötti ellentmondásos párhuzamosság olyan bonyolult vizsgálódást és reflexiót igényelne, hogy nem is lehetne itt könnyű kézzel hozzányúlnunk. Arra viszont már korábban is figyelmeztettem- úgylehet nem elsőül -, milyen feltűnő stiláris összevillanások mutathatók ki az egyértelműen urbánus Márai és a népi szociográfus Illyés Gyula között. Lehet, írtam annak idején, hogy mint Babits, Márai is felfedezésnek érezhette a népi
