Irodalmi Szemle, 1991

1991/4 - Rákos Péter: Márai Sándor - az alkat és a folyamat

Márai Sándor - az alkat és a folyamat

nak alapjául szolgáló legismertebb és legolvasottabb műveiket; a második, amikor magukba (vagy magányukba?) vonulnak, s így vagy úgy, de valamiképpen elszigetelődnek. Emberi és írói rangjuk ekkorra érik be igazán: mindketten akkor válnak önmagukká, akkor emelkednek jelképi magaslatra, amikor életművük zömét már maguk mögött tudhatják. Adynál ez a váltás a világháborúval következik be, Márainál, drámaian, 1948-ban. (Magától értetődik, hogy az efféle korszakhatárok sohasem sűríthetők egyetlen pontba, nem korlátozhatók egyetlen évszámra: tanácsosabb „határ“ helyett „sávról“ beszélni, rövidebb, néhány évet felölelő, de sűrűbb és dúsabb átmeneti szakaszokról, melyek a pálya nagyobb egységeit el is választják, össze is kötik. Szemlélet dolga, melyik funkciójukat tekintjük vizsgálódásunk szempontjából előbbre valónak.) Vagyis ekkor, túllépve mindazon, ami bennük a „leghíresebb“, „legméltatottabb“, „legközismertebb“ s Ady esetében már-már „legolvasókönyvibb“, szűkszavúbban, dísztele- nebbül, de teljesebben s átfogóbban, mint annak előtte, szinte az alázat egyszerűségével mondják ki a márványba kívánkozót. Kéretik a hallgató, ne fogná szaván az előadót: írtak ők márványba kívánkozót pályájuk korábbi szakaszában is, esendőt és mulandót utóbb is. Az összképre gondolok.

Az analógia a továbbiakban már megszűnik vagy legalábbis felszínessé válik. Amikor Ady életművének „statikáját“ vizsgáltam, témáit, motívumrendjeit képzeltem el valamiféle térbeliségben, leginkább talán a „titkokat“, melyek „A Min- den-Titkok versei“ kötetben rendeződtek ciklusokba: az Isten titkait, a Szerelem titkait, a Szomorúság titkait, a magyarság titkait, a Dicsőség titkait, az Élet-Halál titkait, s persze Ady „hajóit“, „folyóit“, „lovait“, „fáit“, „madarait“ és így tovább. Ez magától értetődően nem valamilyen szigorúan következetes osztályzás, melyen holmi logikát vagy pláne teljességet kérhetnénk számon: tovább bontható kisebb „tájegységekre“ és alakzatokra, valóban olyanformán, mintha egy térképen helyezkednének el, egymástól távolabb vagy közelebb, esetleg egymás közvetlen szomszédságában. Az efféle csoportosítás lehet természetesen játék, merőben gondolati kísérlet, de lehet gyümölcsöző módszertani ösztönzés, modell is, ha megvan az anyagban a fedezet. Elvileg talán minden írónál kimutathatók ilyen összefüggések. Márainál ez a struktúra, ez a „térkép“ nem a témákból, az ábrázolt világ anyagából alakul ki, hanem magatartása és világszemlélete differenciált és változékony attitűdjeiből, képleteiből. Ez a statikus kép mindvégig gyarapodik, de az emigrációig terjedő első korszakában főbb kontúrjaiban már készen van. Benne van a felröppentő „nagy urbanitású“ város élménye, benne a polgáriságnak a középkorból ránk maradt (nem történést, hanem megőrzést jelentő) fogalma; a lelkében élő polgári világot, életformát elhagyott, s azt mártírként elsirató krónikás; a társadalom mozgására bámulatosan finom érzékenységgel, ösztönös intuícióval rezzenő szeizmográf; nyugatias, de nem „nyugatos“ irodalmi alapállása, s nem utolsó sorban a kortárs magyar írókhoz való tipológiai és genetikus kapcsolódása. Elsősorban a tipológiai besorolás a vonzó és izgalmas feladat, vonzó és izgalmas főképpen azért, mert a „második nemzedék“ írói közül kétségkívül Márai képviseli a legilletékesebben az első nemzedék élet- és világszemléletét, de egyben rajta mérhető a legjobban az idők változása, a nagy nemzedéktől nem is annyira rátestálódott, mint inkább stafétabotként átvett magatartás fenntarthatatlansága. A nemzedéki váltás egyik legtanulságosabb eseté