Irodalmi Szemle, 1991
1991/4 - Németh G. Béla: A regényíró drámai remeklése (A Kassai polgárok)
A regényíró drámai remeklése is azt parancsolták, hogy tehetsége tudott minőségének előírását legyőzze, s olyan műben szólaljon meg, amelynek szava, üzenete, ha eltalálja hozzá a hangot, ha jól formálja meg az üzenetet, a legmesszebbre, a legtöbbekhez hallatszik el. Drámát kellett hát írnia, drámát akart egész erőfeszítéssel írni. Márai a kor egyik legműveltebb hazai írástudó embere. Két anyanyelve, a magyar és a német mellett, szinte a születettek szintjén beszélt és írt franciául is. Honi s világtörténeti, honi és világirodalmi ismeretei éppoly széleskörűek, mint pszichológiai s bölcseleti érdeklődése és tájékozottsága. Jól tudta, hogy a magyar drámaírás mögött sajátos paradoxon, sajátos gyengeség rejlik. Aki zsigereiben érzi, hordja a drámát, az én és a világ, avagy önlelke értelmi s indulati fele külsőbelső ütközéseit, az nem ért rendszerint a színpadhoz, főleg a színpadi nyelvhez. Aki meg tudja a színpad titkait s annak nyelvét, az többnyire nem hordoz szívében és elméjében sorssal küszködő kényszereket. A magukat nemzeti prófétákká fölfúvókkal szemben becsülte Molnár ezredes külföldi szériáit s Herczeg kisebb, de azért Berlintől Párizson át New Yorkig tapsolt sikereit. De nem tévesztette szem elől, hogy darabjaik - talán a Liliomot, talán a Bizáncot kivéve - egy estét töltöttek be kellemes szórakozással, s nem rendítettek meg egy hét vagy akár csak egy nap erejéig sem. Nem kérdeztek, s így választ sem kellett kísérelniük. Egyszerűen csak mulattattak. Nem kis érdem ez sem, főleg békés, nyugodt korszakokban és környezetben. Bár a nagy irodalom akkor is aligha elégedhet meg ezzel. Az emberi lélek mindig tele van nyugtalanító kérdésekkel. Most, e nagyon nyomasztó, válsággal terhes korban azonban különösen. A színpadképesség s a valódi életdráma, a magánéleté is, a közéleté is égető sürgetéssel volt adva. Hogyan, miben jelent meg Márai számára a kor válsága? Szinte első műveitől érezte a krízist, s igyekezett megfogalmazni mibenlétét, hol erre, hol arra a mozzanatra téve a fő hangsúlyt. Ezekben az években részint az indulatai révén jelszavakkal tőrbe csalható, brutális magatartásra késztethető tömeg s az értelmi, az önmagát is folyton kritikával és kétséggel szemlélő ember ellentétében, részint a pusztán biológiai adottságai s ösztönei szerint növekvő élet s a magát személyiséggé alkotó egyén szembenállásában vélte látni a válság magját. Az a goethei embertípus lett egyre inkább eszménye, amely az ösztönt és az indulatot, az érzelmet és a vágyat, a képzeletet és az önérvényesítést nem megtagadja, hanem az értelem ellenőrző formálása alá rendeli, s így egyensúlyos szellemi-lelki, testi-természeti teljességgé alakítja magát. Ez az embertípus, mely egykor a polgárság nagy korszakában magától értetődően volt ideál s találta meg a maga helyét és szerepét, e történeti szakaszban szélre szorult, művészetbe menekült. Márai szerveződési eszménye a szellemileg is tagolt, értelmesen és hasznosan hierarchizált társadalom. Elit nélkül nincs egyensúly, jól működő, magát védeni képes társadalom. A szellemi elit azonban csak akkor töltheti be természetszerű közrehatással kritikai és korrigáló, ellenőrző és kijavító értelmű szerepét, csak akkor lehet életképes, a társadalom valódi szellemi elitje, ha egyrészt magát nem szigeteli önnön intellektuális vagy művészi világába, másrészt ha a hiszterizált tömegek érzéketlensége, brutalitása nem zárja el hatása lehetőségét. A közösség nem lehet meg elit nélkül, az elit pedig értelmét veszti közösség nélkül.
