Irodalmi Szemle, 1991
1991/4 - Kulcsár Szabó Ernő: Az egyéniség foglalata (Máriái személyiségfelfogásának szerkezetéhez )
Kulcsár Szabó Ernő a szó heideggeri jelentésében mindig a létből, a lét felől nevezi meg a létezőt, ez a gondolkodás, a maga nyelvi hovatartozásán keresztül a világhoz való viszonynak mindig valamely sajátos formáját tárja fel. Egy-egy nyelvi közösség „történetileg kibomló világa“ (Heidegger) ezért sohasem azonos alakját testesíti meg a világtörténelemhez való odatart ozásnak. A megértés tehát nem egyéb, mint az innen levezethető konvenciók és szemléletformák befolyása alatt adható felelet a világ kérdéseire. Ahogyan /Váltójában fogalmazta: „Az »ország«, a »nép« még nem »haza«. A tényekből - az országból, a népből - akkor lesz csak »haza«, ha az anyanyelv neveket ad a tényeknek. Nincs más haza, csak az anyanyelv.“ Márai számára az európai kultúra közösségének elve a régiók kultúrájának egységbe illeszkedő sokféleségét jelentette. Az egyéniség mentalitáson keresztül megnyilatkozó arculatát ezért - a munka- és viselkedéskultúrától az irodalmi ízlésig - művelődési eredetűnek tartotta, de úgy, hogy mindig hangsúlyozza a benne kifejeződő individualitás regionális változatainak a közös eredetét. Éspedig azt, hogy bármilyen sajátszerűség csak az európai keresztény kultúrtradíció üdvtanának távlatában nyerhet individualitásértéket, azaz, ha a személyiség szabad önkiteljesítése nem gátolja a másság eredendő jogát ugyanerre. Hogy az emberi élet megalkotásának Márai számára elsősorban szellemi-kul- turális értelme van, az főként azzal magyarázható, hogy a húszas évekre olyan kultúrfilozófiai irányzatok vették át a fő szólamot, amelyek a lét értelmezését a szubsztancializmus evilági formáira igyekeztek korlátozni. Nietzsche nyomán többfelé is fordulhatott ez a gondolkodás, többek között olyan irányba is, ahol a tipológiai kultúrkriticizmus a faj, a jelleg és a karakter kutatásába torkollott. Márait azonban a maga művelődésontológiai horizontja nemcsak attól óvta meg, hogy a kulturális hovatartozás faji-jellegtani értelmezésébe bonyolódjék bele, hanem attól is, hogy bármiféle kollektív megváltásgondolat ideológiájának szegődjék hívéül. Nem mintha nem látta volna ugyanúgy, mint Szekfű vagy Németh, elhibázottnak az 1867 utáni magyar polgárosulást, sőt, a háború éveiben mindkettejüknél kilátástalanabbnak ítélte meg a nemzet jövőjét is. Katasztrofálisnak mégsem a Szent-István-i birodalom széthullását, vagy az elveszett „magyar mélység“ következményeit vélte, hanem az európai mentalitás kulturális alapjainak leépülését. Talán még Németh sem kárhoztatta olyan elkeseredett indulattal a művelődésében és szellemi orientációjában mélyen lezüllött magyar középosztályt, mint Márai ezekben az években. Világképéből értelemszerűen következett, hogy a magyar értékek pusztulásából sarjadt ideológiákat éppúgy elutasította, mint a bizánci messianizmust. Hiszen aki a személyiség individuális megalkotását alapvetően szellemi tettnek tekintette, az a személyiséget a lét közvetlen szociális színterein sem menthette fel valamilyen nemzeti végzetre vagy belső emigrációra hivatkozva. „Milyen szánalmas ez a vinnyogó jó-pont-gyűjtögetés- írja 1944-ben -, ez a sugdosó bizonygatás, hogy: kérem, én megmentettem két zsidót, szállást adtam egy menekültnek, nem esküdtem fel Szálasiéknak stb.! Nem erről van szó, jóuraim. Arról van szó, hogy huszonöt éven át egy társadalom megtagadta a műveltséget. A többi csak következmény. Az igazság, hogy mind szenvedtünk ez időben; de mindannyian bűnösök is vagyunk.“ Márai Sándor epikája a hagyományos modernségnek egy sajátos jelképiségű, az önéletrajzi ihletést el nem rejtő, tartózkodóan vallomásos, világszerűségében
