Irodalmi Szemle, 1991
1991/4 - Kulcsár Szabó Ernő: Az egyéniség foglalata (Máriái személyiségfelfogásának szerkezetéhez )
Az egyéniség foglalata gyomány, amely szerint az ember az első olyan teremtmény, aki a természettel szemközt egyénként formálhatja meg önmagát. Vagy ahogyan később Gehlen fogalmazta, az ember nemcsak él, hanem alakítja is az életét. E Bildung-jellegű önalakítás elsődleges értelme a személyiség valakiből valakivé válásának időbeliségében ragadható meg: a személyiség megalkotásának lényege a dolgokra való mindig új és új ráismerés, s az így bekövetkező változásokban kiteljesedő önmegértés, azaz a személyes élet történő létként való megértése. „Sokáig azt hisszük, ismerjük vágyainkat, hajlamainkat, indulataink természetét - írja az Egy polgár vallomásaiban. - Ilyen pillanatokban fülsiketítő explozió figyelmeztet - mert a csönd pianisszimója is tud olyan lenni, mint a fortisszimó -, hogy merőben másfelé élünk, mint ahol szeretnénk élni (...) Valamilyen megrohanásszerű lelki állapot figyelmeztet arra, ami életünkben valóságos, ami a miénk, a mi feladatunk, csak a mi kötöttségünk, a mi végzetünk; ezek a pillanatok indikálják azt, ami az életben személyes, ami az általános emberi végzeten és nyomorúságon belül az egyéniség sajátos tartalma.“ Szembeötlő azonban, hogy a személyiség Márainál nem abban az abszolút auf- klérista értelemben „szerzője“ a maga élettörténetének, mintha az önmegalkotás sikere a világ akaratunktól függő igaz megismerésén múlnék. Márainak úgyszólván nincs egyetlen jelentős műve sem, amelyben ne valamely élethelyzet egyénre vonatkozó következményeinek a megértéséhez kötődnének az epikai folyamatok nagy fordulatai. Nem kivételek ez alól az emigrációban írt művei sem. Hogy milyen meghatározó regényalkotó formaelvről van itt szó, jól szemlélteti a tény, hogy a San Gennaro vére vagy az ítélet Canudosban főhősei éppúgy egy folytonosság végérvényes megszakadásaként élik át sorsfordító felismeréseiket, ahogy hajdan a Kassára visszatérő Garren Péter döbbent rá a maga idegenségére: „ezek- írja a Nápolyban egybesereglett emigránsokról a San Gennaro vére- akik útrakeltek, szívükben soha nem hiszik, hogy még valahol otthon lehetnek. Ezek már mindenütt csak tartózkodnak... engedéllyel vagy engedély nélkül. S ha egyszer hazamennek, a haza nem lesz többé számukra más, mint egy ismerős tartózkodási hely... Mert egy hazát élni kell, mint egy érzést, mint egy szerelmet, s ha ez az élménykör egyszer megszakadt, nem lehet többé elölről kezdeni. Ez az ember tudta ezt. Ezért csak sétált, ezzel a nővel, a tengerparton, s készült Ausztráliába“. A történő létnek, mint az „egyéniség sajátos tartalmának“ így azért megfoghatatlan a szubsztancialitása, mert az ilyen megértésnek mindig a mássá válás az eredménye. Az ítélet Canudosban orvosa látszólag teljesen indokolatlanul hagyja ott hirtelen a presztízs és tekintély övezte polgári jólétet, hogy csatlakozzék Canodus nyomorultjaihoz: „Aki így megy el, azt nehéz megtalálni, mert nemcsak egy lakást hagy el... Aztán a családot, a munkáját... Hanem saját magát is elhagyja... Azt, akit a család ismert, a munkatársak, a barátok... Aki így megy el, egy napon megértette, hogy az élet, amiben élt, nem az ő élete volt...“ Mármost, ha a személyiség életének sorsfordító pillanatai nem külső impulzusok hatására következnek be, s ha az önmegértés az individuális lét feltárásának egészét érinti (ezért lehetséges következmény a mássá-levés), akkor a Márai életművét alapjaiban meghatározó szemléleti premisszák értelmében a világnak is csak kulturális konvenciók feltételezte értelmezése képzelhető el. Vagyis, a világ megértése soha nem lehet egyetemes. S valóban, mivel a nyelvhez kötött gondolkodás
