Irodalmi Szemle, 1991

1991/4 - Kulcsár Szabó Ernő: Az egyéniség foglalata (Máriái személyiségfelfogásának szerkezetéhez )

Kulcsár Szabó Ernő

hoz lényegében igazán csak az közelítette, hogy nemzedéke talán legnagyobb hatású esszéistájához hasonlóan, az ő eszméléséből is hiányzott az avantgárd tapasztalata: mindketten idegenkedtek a klasszikus „Bildungssubjekt“ eltüntetésének gondolatától: egyikük sem a könyvtárak és múzeumok nevelte individualitást tekintette a század botrányának, s mindketten a kultúra történelemalkotói hivatásának gondolatából indultak ki. Igen jellemző azonban, hogy míg Németh az antropológiai, kultúralkattani nézetekhez kerül közel, Márai kultúrkritikai tájékozódásának határozottabb marad a kartéziánus alaprajzolata. Olvassa - s mennyire másként - ugyanazt a Kretschmert, akit Német László, s az ortegai „új nemesség“ fogalmát is csak addig használja rokonértelműen, amíg az a művelődési elitre korlátozódik. A legközelebb olyan kérdésekben került pályatársához, amelyek a virtuális Magyarország kulturális megalapozására vonatkoztak: „Az érdekszövetkezet nem akart minőséget - írja 1944-ben; Kolozsvárról és Kassáról kiabáltak, hogy itthon ne változzon semmi, s nem modhatta el senki, hogy Kolozsvárt és Kassát csak úgy lehet visszaszerezni, ha itthon olyan minőségi Magyarországot építünk fel, melynek vonzereje van a környező államok népeire és az elszakított magyarságra is.“ (Az igazsághoz hozzátartozik persze, hogy Németh mondta ezt elsőként, még 1927-ben.)

Történetietlenül jár el azonban minden olyan értelmezés, amely Babits klásszi- kus-modern individuumfelfogását teszi meg ama nemzedék világképének mércéjévé, amelyik Trianonnal a háta mögött szembesült az euroszubjektum válságának eme második, Wundt Völkerpsychologie-ja vagy Spengler Untergang... -ja nyomán szerkezetében is módosult alakzatával. A Márai-Németh nemzedék ugyanis sem gondolkodástörténeti, sem ideológiai értelemben nem kerülhette meg a szembesülést a szubjektum közösségen át is jelentkező identitáskérdéseivel. A kulturális, regionális és nemzeti hovatartozás problémái éppen ezért a kor szellemi helyzetéből, nem pedig valamely nemzeti provincializmusból adódóan épültek bele Márai életművébe éppúgy, mint a Németh Lászlóéba. Az erre adott feleleteik persze igen sokban eltérnek egymástól. A kor birodalmi szellemű egységesítő tendenciáival szemközt ugyan mindketten különleges jelentőséget tulajdonítottak a nemzeti kultúra és az anyanyelvi tradíció hordozta identitásértéknek, de a hasonlóságokból kifejlő eltérések arra is rámutatnak, hogy nézetkülönbségeik nem ideológiai-stratégiai természetűek voltak. Ezek többsége gondolkodásuk művelődésszerkezeti sajátosságaira és az individuális szerepfelfogás különbözőségére vezethető vissza. Márai individuumképe szempontjából - bármily mély volt is a tapasztalata az önmagukat túlélt polgári formák, s általában a historizáló értelmű telosz nietzschei válságát illetően - e tekintetben is az a kartéziánus alapozású, liberális hagyomány bizonyult meghatározónak, amelyik nem a nemzeti egyéniség mibenlétének meghatározása okán nyúlt vissza a Her- der- és Humboldt-féle romantika individualitáselvéhez, hanem az önmagát szabadon megalkotó személyiség alapgondolatáért. Ha Németh László Keatsről szólván küldetést lát a minőség titáni drámájában, Márai még a Hölderlin-féle irracionálistól is idegenkedik: ő az önmegalkotás racionális, Bildung-jellegű, az élettel együtt alakuló goethei példájában ismeri fel az emberi beteljesülést. Vagyis Némethtel ellentétben a romantikának nem a népek egyéniségéről vallott tanai ragadták meg elsősorban, hanem az a szintén Herderre visszavezethető ha