Irodalmi Szemle, 1991

1991/4 - Kulcsár Szabó Ernő: Az egyéniség foglalata (Máriái személyiségfelfogásának szerkezetéhez )

Az egyéniség foglalata

lommorfológiai komponensek a meghatározóak, az tehát legalább oly mértékig függvénye a húszas években kialakult gondolkodástörténeti feltételeknek, mint Márai származásának és szűkebb szociális-művelődési környezetének. Igaz, íróiművészi feladatáról gyakran maga is ebben az értelemben szólt: „Ritkán adja meg a sors az írónak, hogy egy nagy témát, melyhez legszemélyesebb köze van, a valóságban is megélhet, végigélhet, végső kifejletében is megismerhet. Ezt az osztályt, a magyar polgárságot, melynek életformájába beleszülettem, láttam, megismertem, minden vonatkozásában, gyökeréig megvizsgáltam; s most látom szétesni az egészet. Ezt a szétesési folyamatot megírni: talán életem egyetlen, igazi írói feladata. Megírni az elmúlt huszonöt esztendő bomlási folyamatát.“ (Ég és föld) Ha más nem, csupán az is szemléltetheti ilyen irányú tájékozódásunk veszélyét, hogy a magyar irodalomtörténet ’47 táján megindult marxista revíziója éppen erre a polgárság-paradigmára támaszkodva hozta mozgásba azt a különös amnéziás folyamatot, melynek végpontján képtelen módon még ez a szűk értelmezés is tarthatatlannak bizonyult: „Nem véletlen az sem - írja az ötvenes években Sőtér István -, hogy a magyar realizmus legszebb eredményeit mindmáig a parasztregények, parasztnovellák mutatják a századfordulótól napjainkig, akár Tömörkényhez fordulunk, akár Móricz Zsigmondhoz. A magyar parasztság van, mivel ábrázolták és ábrázolhatták - de hol a magyar proletár, vagy akár a kispolgár, sőt a nagypolgár és a középosztály megszemélyesítője?“ (Tisztuló tükrök) Kassáknál, Kosztolányinál, Márainál vagy Dérynéi - válaszolhatnánk ma erre, anélkül, hogy a magyar irodalom rurális hagyományát leértékelnénk.

De Márait alapjában véve mégiscsak valami egészen más foglalkoztatta. Az individualitást látta kora legfenyegetettebb értékének, azt az individualitást, amely az ő történeti-szociális rögzítettségű értelmezésében az európai örökség elsődleges hordozója, a szocioliberális gondolkodás fundamentális értékpontja volt. S minthogy az európai történeti tradíciót az emberi szellem alkotta kultúra produktumának és önkifejezésének tekintette, a polgári individualitás felbomlását maga is az európai örökség megsemmisülésével azonosította. Világképe kartéziánus alapozottságából következően akkor is ragaszkodott az egészelvű világ- magyarázatokhoz, amikor az avantgárd decentráció védtelenné vált a tömegideológiák kísértésével szemben: világképének klasszikus-modern értékszerkezete tartotta őt távol a kollektivizmus olyan szomorú epizódjaitól, mint amilyen a Ma- rinettié, Majakovszkijé vagy - ha időlegesen is - a Benné volt.

Válságtudata ezért soha nem vált metafizikai értelmű katasztrofizmussá, és nem tartalmazta az egyetemes létpesszimizmus jegyeit sem. A „Spätzeit“ élménykörének emberre, személyre szabott valóságát a mentalitásban látta tárgyiasulni, az európai tradíció értékvilágának leépülését ezért ábrázolta kibékíthetetlen mentalitástípusok konfliktusában (proli, bugris, parvenü, kommunista az egyik, polgár, nagyúr, szent, előkelő ember a másik póluson). Végső soron tehát ez a korkritikai és eurotradíciós válságtudat, illetve a mentalitásformákra összpontosított személyiségkép alkotja Márai elbeszélőművészetének tartópilléreit.

Jól megfigyelhető azonban, hogy az európai személyiség fausti prototípusának e húszas évekbeli átértelmezése - ha feltehetően Spengler volt is rá legnagyobb hatással - nem került át Keyserling vagy Ortega eszmekörébe. Németh László